Valahogy semmi nem megy nekünk igazán, mindenben kielégítetlenek vagyunk, hajszoljuk a boldogság kék madarát, de az újra és újra elröppen előlünk, hirdeti a Nimfománia című darab, az RS9 Színházban. Szűrrealitás és már-már vaskos naturalizmus keveredik. Cziglényi Boglárka és Menszátor Hérész Attila darabjában a szexéhség némi filozofikus hajlammal társul. A vágy általánossá válik, és igazából soha nem elérhető, soha nem lesz ténylegesen megragadható a tárgya. Még időleges beteljesülések is alig vannak. Állandósul a rossz közérzet.
A középpontban egy nő áll, aki nagyon akar gyereket, de az nem jön össze, és nem jön össze. De hát ő akarja és akarja. Minden pasasra már úgy néz, mint potenciális apára, és ezt meg is érzik benne, általában menekülnek tőle. Kovács Olga remekül játszik egy sok tekintetben monomániás nőstényt, aki mindinkább bekattan, és már tébolyultként megy előre, csaknem road movie-vé válik a produkció. Rögtön az elején úgy látjuk, hogy újra és újra szeretkezni akar a Timkó János alakította férjével. Izmos ember, abszolút nem tűnik lagymatag fickónak, de már kikel magából, hogy nem bírja, meg különben is, csak ez kell belőle. A nőn érződik az elszántság, hogy egy élete, egy halála, ő meg akarja szerezni magának, amire olthatatlanul vágyik. Szemei lázban égnek, száját dacosan összeszorítja, vagy éppen kellemetlenül éles hangokat ad ki belőle. Van benne vonzó is, de taszító is bőven, nem véletlenül menekülnek előle, és fogy el körülötte mind inkább a levegő, miközben teljesen férfigyűlölővé válik, de azért egyfolytában akarja tőlük azt a bizonyos dolgot.
A hosszúkás alakú teret úgy alakították ki, hogy az egyik végében, tőlünk viszonylag messze, is játszanak, de a nézőtér melletti sávot üresen hagyták, így tőlünk karnyújtásnyira szintén játszódhatnak jelenetek. Azaz filmes módra vannak közelik és nagy totálok, előfordul, hogy csaknem belenézhetünk a szereplők pólusaiba, mintha nagyítóval vizsgálnánk őket, míg máskor rálátásunk van arra, amit csinálnak.
A színészek több szerepet is játszanak, Dióssi Gábor például orvos is, mentős is, de tahó kamionsofőr is. Orvos figurája kicsit hasonlít az ugyanitt műsoron lévő Woyzeckben alakított unott, rideg, nem törődöm, a világot és a pacienst félvállról venni próbáló doktorára. De ebben az esetben még ő is lefekszik a főhősnővel, illetve anti hősnővel. Az aktus után fád ábrázattal gombolkozik be, majd kivirulva odaveti, hogy „nagyon jó voltam.” Dióssi ezt olyan flegma nemtörődömséggel, annyi fellengzős nagyképűséggel ejti ki, hogy röhögni kell rajta, amúgy többször is leginkább rajta kell nevetni. Persze tűnhet úgy, hogy ezzel némiképp kilóg a sorból, de szerintem ez egy erősen groteszkbe torkolló darab, ami, ha folyamatosan nyomasztóvá, rögvalót ábrázolóvá igyekeznek játszani, akkor azért nincs elég fajsúlyos valóságtartalma, emiatt unalmassá, vagy olykor hamissá válik, míg máskor egészen érdekes, és kifejez egy általános rossz hangulatot, megmutatja, hogy senki nem találja igazán a helyét.
Meglepő pillanat: Maday Gábor, Kovács Olga
Menszátor Hérész Attila egyenesen kiugrott papot játszik, akiről jelenlegi állapotában már az is erősen kétséges, hitt-e valaha is Istenben. Ő a produkció rendezője is, bedob sokféle eszközt, az árnyjátéktól a közönség kissé bátortalanul suta módra való megszólításáig. Ezek önmagukban gyakran érdekesek, de nem áll össze belőlük egységes kompozíció. Miközben figyelemreméltók, és olykor kifejezetten erősek a színészi alakítások.
Adott például az Anonim Szexfüggők Klubjának jelenete. Ebbe igyekeznek bevonni a nézőket, de igazi megnyilvánulásokat nem várnak. Az sincs eldöntve, hogy itt elmélyülten próbálnak beszélgetni a szexről, akár mély vallomásokba menően, vagy ez inkább bunkók gyülekezete. De ugyanakkor mégis feszültséget keltő a jelenet, némi jó értelemben vett ripacskodással.
Maday Gábor egy bohócfigura bőrébe bújik, aki belül is van az eseményeken, meg kicsit kívül is, némiképp külső szem. Arcrezdülésekkel, hangsúlyokkal érzékelteti, mintha kommentálná a történéseket, hogy mi a véleménye róluk. Rusznák Adrienn énekesnő, rossznő, aki dalban, monológban szintén nem a világ fenséges szépségéről regél.
Végül a derék női főszereplő hatalmas férfi utálatában, fékezhetetlen indulatában, lepuffantja valamennyi pasast. Búcsúzóul kapunk egy kis horrort, hogy azért az is legyen. Meg egy kis abszurdot is, mert a legyilkoltak feltápászkodnak.
Egyveleg ez az előadás, sok jó momentummal, némi setesutasággal és zagyvasággal, de mégiscsak érzékletessé teszi a kort, amiben élni kényszerülünk.
