A hatalom arroganciájának egyik jelképe lett, amikor élénk tiltakozások ellenére, a szélsőséges nézeteiről elhíresült Dörner Györgyöt kinevezte az Új Színház élére. Aztán ő átkeresztelte Újszínházzá, jelezve, hogy nem vállal elődeivel közösséget. Ez volt az az eset, amikor nem az oly jellemző általános kussolás, szégyenkező fejlehajtás volt, hanem hosszúra nyúlt, konkrétumokkal, érvekkel, véleményekkel, érzelmi megnyilvánulásokkal, jeles emberek beszédével, nagyszabású tüntetést is rendeztek.
Jól megfogalmazott petíció is született, vita is keveredett, és tetőfokára hágott a felháborodás. Nem csupán itthon, hanem külföldön szintén. Jeles hírességek emeltek szót. Vártak érdemi választ. Nem kaptak. Hányták tovább a falra a borsót, ami szaporán visszapergett onnan. Szakemberek és szakmán kívüliek igyekeztek gátat vetni annak, amiről úgy gondolták, hogy nem szabad megtörténnie, de bizony sejtették, hogy megtörténhet. Többen már egyenesen újnyilas színházat kiáltottak. És persze folyt a találgatás, hogy megerősödött a szélsőjobb, sarzsit kell neki adni, nyilván az szolgáltatja Dörnernek az erős hátszelet.
Dörner pályázata egyébként kínos volt. Néhány hevenyészett ötlethalmaz, meglehetősen csekély terjedelemben, állt szemben az addigi direktor, Márta István alapos dolgozatával, és, ha nem is szárnyaló, de tökéletesen megbízható működésével. Dörner előtérbe helyezésével tehát feketén-fehéren kimondatott, hogy a pályázat nem számít, ahogy az igazgatói gyakorlat sem. Többen szóvá is tették, hogy akkor legalább ne játszanának pályázatosdit, demokráciát, a főpolgármester nevezze ki, akit akar, vagy netán akit más akar a háttérből, és punktum.
A mai napig hivatalosan hétpecsétes titok, hogy kik csücsülnek a szakmai bizottságban, az meg aztán végképp, hogyan is szavaztak. Az más kérdés, hogy sok minden kiszivárog. Hogy, hogy nem, senki nem állt ki a nyílt plénum elé, nem kezdett érvelni azzal, hogy igenis, Dörner pályázata remek, társadalmi nézetei patyolat tiszták, és minden bizonnyal kiválóan vezeti majd a teátrumot. A sundámbundámság, a hátmögöttiség gördülékenyen, és sajnos meglehetősen bevett módon működik mifelénk.
És persze lehet olyan módon úgynevezett szakmai bizottságot összeállítani, hogy annak tagjai most is javasolják Dörnert, mint továbbra is lehetséges igazgatót. Naná, hogy most sem nyílt mellénnyel teszik. Nem értem, ha közszínházról, és így közpénzekről döntenek, miért titok, hogy minek alapján és kik szavaznak. Ráadásul az elmúlt években az Újszínház még plusztámogatáshoz is jutott, hogy ugyan milyen alapon, azt szintén nem kötötték az orrunkra, így feltételezhetjük, hogy azért, mert oly nagyon meg voltak elégedve a működésével. Vagy esetleg, feltéve, de meg nem engedve, netán amiatt, mert hosszú ideig erősen foghíjas volt a nézőtér, és nem akarták, hogy csődbe menjen ez az általuk annyira preferált teátrum.
Dörner György pártszínekben szónokol FOTÓK: NÉPSZAVA
Mert azért arról hallani lehetett, hogy a szélsőjobb nem tódul a színházba. Valahogy nem ez a kedvenc szórakozása, és ezt a láthatatlan falat még Dörnernek sem sikerült áttörnie. Pedig igazán nagy csalit vett maga mellé intendánsnak, magát Csurka Istvánt jelölte meg az intendánsaként, aki antiszemita kijelentésekért nem feltétlenül szaladt át a szomszédba. És még a friss darabjának, a Hatodik koporsónak a bemutatásával is elhúzták a többek számára nyilván mézesmadzagot. Ez végképp kiverte a biztosítékot, annyira, hogy ezt a premiert sikerült megakadályozni, már Tarlós István főpolgármester is jelezte, hogy ez számára sem kívánatos, bár ő ugye nem szólhat bele egy színház műsorpolitikájába.
Nézzünk meg például a darabból egy részletet, ami jellemzően tükrözi a szemléletét, könyv alakban azért megjelent. A hatodik koporsó apródjának nevezett figura mondja benne, akinek nézetei és az író nézetei között, nem oly nehéz hasonlóságot felfedezni. "Most azonban a jólét forrásai kiapadtak, ezért antiterrorista világháborúval kell fegyelmezni a népeket, és nekünk ez a legkiválóbb alkalom arra, hogy leleplezzük a történelemhamisítást. (legyint) Nem érdekel! Az én nagyapámról van szó, akit kivégeztek, elföldeltek. Fütyülök én a holokauszt mítoszra - ebben a koporsóban. (belefekszik) Menjen arrébb, fater! (recsegés)"
Azon túl, hogy nem egészen érthető, mit is értett Csurka akkoriban antiterrorista világháborún, ebből a részből az eszelős indulat érződik, és az a szemlélet tükröződik, hogy a zsidó áldozatok nem fontosak a magyar emberek sérelmeihez képest. Az persze végképp föl sem merül, hogy zsidó magyar áldozatokról legyen szó. Hogy aztán a darab végén egyenesen Hitler revansáról ejt szót, az már igazán önmagáért beszél.
És az is önmagáért beszél, hogy Dörnerrel együtt, aki ugyan a kezdeti lesújtó helyzet után javított a nézőszámon, ha nem is döntöget csúcsokat, tizenketten pályáztak a színház élére. Nem emlékszem, hogy a rendszerváltás óta volt valaha is ilyen tumultus. Persze álpályázatok tömegével igencsak hathatósan sikerült csökkenteni az érdeklődést. De ebben az esetben szinte mindenki azt gondolhatta, ha egy széknek inognia kell, akkor ez most az, tehát esetleg, netalántán, valamennyire szabad a vásár. És bizony jelentkeztek olyanok, akik esetében érdekes eltöprengeni azon, hogy egyenesen a közjót szolgálná, ha színházhoz jutnának.
A szakmai bizottság, információink szerint, négy pályázatot támogatott. Az egyik Bodó Viktoré, akinek van egy összeszokott, és már bizonyítottan ütőképes csapata, a Szputnyik, amit kellő támogatás híján, kénytelen volt feloszlatni. De nyilván újjáéleszthető, Bodó pedig külföldön is kelendő, elismert rendező, aki a függetleneknek biztosítana bázist. Ő a több jeles produkció létrehozásában oroszlánrészt vállaló Kultúrbrigáddal pályázik.
A másik támogatott pályázat pikantériája, hogy Hargitai Iván és a hozzá társuló Novák Eszter, már voltak az Új Színház rendezői, Székely Gábor igazgatása alatt, hiszen az ő kedves tanítványai. A nagy jelentőségű Székely egyébként azóta sem rendez, hogy az Új Színház élére egykor, különös körülmények között, szintén nem kimondottan szakmai döntés eredményeként, nem hosszabbították meg a mandátumát.
Egy harmadik pályázó Radó Denise, a szolnoki színház színésze, rendezője, ő Pozsgai Zsolt íróval, rendezővel karöltve indul, aki volt már a Dörner vezette Újszínház művészeti vezetője, majd viharos körülmények között távozott. Társuk még Kautzky Armand, akinek politikai elkötelezettségéről nem sok kétségünk lehet. És, hát ugye, negyedik pályázóként maga Dörner vívta ki a nagyhatalmú szakmai bizottság kegyeit.
Hogy mondjuk például Bodolay Géza, aki tíz évig igazgatta a kecskeméti teátrumot, és ráadásul a komoly nemzetközi sikereket is elért, színházi és filmrendező Hajdu Szabolccsal, meg tán az utóbbi időszakban a legeredetibb rendezésekkel jelentkező ifj. Vidnyánszky Attilával egy csapatban indult, nem volt elég a bizottság jóindulatához. Szűcs Katalin Ágnes kritikus a pályázatában két olyan rendezőt, Csizmadia Tibort és Tasnádi Csabát is megnevez, akik maguk is meglehetősen hosszú ideig voltak direktorok.
Kárpáti Péter, több kiváló darab szerzője, aki már rendezőként is jócskán bizonyított, pedig az egykori kaposvári színművészetisekből összeállt, izgalmas előadásokat létrehozó k2 csapatával karöltve dolgozna, de a bizottság ezt az Újszínházban nem javasolja.
Szóval, ahogy mondani szokták, bőven van felhozatal. Persze nem lenne Pest az Pest, ha nem lenne már előre hallható, kinek is áll leginkább a zászló. Korábban elterjedt, hogy a Játékszín igazgatásáról lemondott Németh Kristóf lesz a győztes, de ő végül nem is pályázott. Most legtöbben tán a Radó Denise, Pozsgai Zsolt, Kautzky Armand triászra tippelnének, azzal a felkiáltással, hogy akkor azért nem valószínű az eddigitől homlokegyenest elütő műsorpolitika.
De vannak, akik Dörnert se írják le. Ha ő marad, ennyi potenciális lehetőség ellenében, abból persze megint botrány lesz, ha nem is akkora, mint évekkel ezelőtt. Persze kérdés, hogy akik a háta mögött álltak, esetleg nem erősödtek-e meg? És akkor most is mindegy a botrány, ahogy egykor az volt. De az is lehet, hogy már az egykor hátszélet szolgáltatóknak is blamát jelent. Bármi is történik, nem csupán az Újszínházra vonatkozik majd. Lakmuszpapírszerűen jelezni fogja, hol tart a mi kis minden elemében megrendült demokráciánk.
