1942-ben vásárolta meg harcias nagyanyám a szárszói nyaralót. Az Ady Endre utcát akkor Posta utcának nevezték. A mienk a 26-os számú ház volt. Azóta két új csodapalota emelkedett garázzsal. Az utcában nem volt világítás, ha vihar jött, kísérteties sötétség támadt. Elvonulása után tocsogtunk a sárban, csak a főutcát aszfaltozták. Sorban álltak a tejivónál, frissen fejt tejet mértek kannákba, frissen sült kenyér és kalács illata töltötte be a teret, amelyet egy falatozó-borozó tett még hívogatóbbá. Pörkölt illata úszott, fröccs mellett kártyáztak a helybeliek, nagyokat üvöltve partnerük hibája után.
Kicsit följebb a „fűszeres-boltban” vásároltunk. Ebédidőben bezárt, a házaspár fürdeni indult. Aligha voltak ősszárszóiak, azok nagyon ritkán fürdenek a Balatonban. Élnek a tóból, nem vele élnek.
Fel-feltűnt a tanító úr két csodaszép lányával. Egyikükkel később az egyetemen beszélgettem, ő volt a tanszéki titkár, ha elé járultam, enyhült a szigora. A tanító úr ismerte József Attilát és a nővéreit. Kicsit legendásan számolt be a költő temetéséről, megtréfálta az emlékezete. József Attilát valójában a kerítés mellett helyezték örök nyugalomra – ez a megfogalmazás ugyan nem pontos, hiszen többször is újratemették Pesten –, ahogy az öngyilkosokat szokták. Néhány barátja érkezett a szertartásra, köztük Németh Andor, első életrajzának írója.
A gyerekek Vári bácsit lesték. Fagylaltos ládát erősített a kerékpárjára, abból árusította a vaníliát és a csokoládét. Ennyi volt a választék, több nem is kellett. Akkor még senki sem vágyott a fagylalt különlegességekre. Amikor a háború után bevezették a forintot, 50 fillér volt egy gombóc ára. Szárszó nevezetessége volt még a bolond – minden falunak volt egy bolondja –, furcsa lánc zörgött a nyakában, alamizsnáért nyújtotta a tenyerét, szerette a fagylaltot. Ő vitte József Attila halálhírét a nővéreihez, akik nyáron a tó felőli részen, ősztől a mai emlékházban éltek.
Az állomás akkor csak egyetlen vonatot tudott fogadni. Ha tehervonat állt be, és föl-alá rakodtak, hosszú ideig szünetelt az átjárás. A füstös váróteremben Magyarország hatalmas térképe függött a falon, azzal takarták le a költő holttestét.
A nyaralónk után még egy ház állt, utána kezdődött a „kis erdő”. Valójában nem erdő volt, inkább gondozatlan fák együttese. A sínek mentén szabad tér volt, ott fociztunk, fejeltünk. A síneken átmászva ötven lépés után már föltűnt a nádas, kis résén kellett átgázolni, s már elénk tárult a tó teljes pompájában. Reggelenként ott mosdottunk, Szárszó nem volt csatornázva, a vizet kútból emeltük ki vödörrel. Köpenyünket egy öreg fára akasztottuk, 17-18 fokos vízben is lelkesen mosakodtunk, mit sem törődve a piócákkal, melyek szép számban úszkáltak a sekély vízben.
Szemben a Sióhátnak nevezett emelkedő. A domboldalba barlangot fúrtak, s ha berepülést jelzett a rádió, oda húzódtunk. Onnan figyeltük a főváros felé húzó repülők tömegét, fehéren csillogtak a kék égbolton, mintha sirályok lettek volna. A rádió arról is beszámolt, hogy robbanó töltőtollakat dobtak le. Nem találtam egyet sem.
Fecskék hemperegtek a porban, vihar közeledett. A háztetőkön várakoztak, hogy messzi útra keljenek. Vadludak szálltak gyönyörű, nagy V-t formázva. Valamit mondtak is egymásnak repülés közben. Sajnos nem értettem a nyelvüket. Augusztusban már hangoltak a tücskök. Szép hangversenyt adtak, mégis szorongva hallgattam őket. Tudtam, hogy jön az iskola.
Ez a Szárszó eltűnt a múló időben. Én azonban őrzöm emlékeimben, mint életem felejthetetlen epizódját, amely telve volt kedvességgel, szeretettel.
