A magyar sportolók (egy részének) sikeres olimpiai szereplése a jelek szerint akadályozza a tisztánlátást. Mi más magyarázhatja, hogy a kedves vezető szerint a sport nemzeti üggyé vált. Ez persze igaz, csak nem most vált azzá. Az volt a 20. század mindazon ma már átkosnak tekintett korszakaiban, amikor a hatalom általa igyekezett elterelni a figyelmet kínos és kényes ügyekről. Akárcsak napjainkban. A rendszerek változtak, de az uralkodók nem. Orbán Viktornak is jól jöttek a riói eredmények. S még az sem túlzás, hogy ezeknek politikai irányzattól függetlenül örültek a magyarok. Következő állítása - miszerint mindenki támogatandó ágazatnak tekinti a sportot - viszont már kérdéses. Csakhogy itt jön a deus ex machina magyar módra: a kormány közbelép. Mert azt akarja elérni, hogy Magyarországon minden fiatal napi szinten sportoljon. Oszt' jó napot.
Ez a kormány ugyanis tudja, mi a jó a magyar embernek - fiatalnak, középkorúnak, öregnek - és tesz is érte. Apelláta pedig nincs. Ezzel a hozzáállással egészen rövid idő alatt - sőt, még hatalomra kerülése előtt - sikerült elérnie, hogy az ország végképp kettészakadt. Nem is volt más célja. Aki-ami hozzájuk tartozik, az jó. Helyes, támogatandó. Aki-ami bármilyen okból szemben áll velük, annak meg annyi. Gondolta volna meg előbb, érdemes-e a másik oldalt választani.
Már mindenből van sajátjuk. Államfőjük, aki sosem tagadja meg egykori párttársait. Alkotmánybíróságuk, amelyet teleraktak megbízható embereikkel és hozzá még a szabályokat is a maguk képére formálták. Ügyészségük, amely meglehetősen szelektív módon osztályozza az ügyeket. Fontos intézményeik, amelyekben nincs helyük olyanoknak, akik nem őket szolgálják. Médiájuk, amely nekik megfelelően tálalja a napi politika eseményeit, viszont jól el van látva pénzzel és hirdetésekkel.
Ahol pedig (még) nem lehetnek egyeduralkodók, ott csináltak párhuzamos szervezeteket. Nehogy már valamelyik területen csak az ellen-oldal érvényesülhessen. Ha nem lehet végleg megszüntetni - sóval behinteni - a nemzetközi (netán Soros) támogatással működő független civil társulásokat, akkor teremtenek melléjük sajátot. Nevezzék az egyiket mondjuk Civil Összefogás Fórumnak, amely bármikor össze tud rántani egy békemenetet is, ha éppen arra lenne szükség. Vagy ott van a Gulagokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány, amelynek elnökhelyettese javasolhat kitüntetésre bárkit. Arról meg az illető nem tehet, hogy nem ismeri mondjuk Bayer Zsolt teljes munkásságát, de még a feltételezést is kikéri magának, hogy a politika közeléből sugallták volna neki az indítványt. Bizonyára politikusokat sem ismer.
A párhuzamosság legújabb terve azonban még az imént említett példákat is felülmúlja. Miután ugyanis a bíróságok a jelek szerint nem paríroznak eléggé a hatalomnak, e területen is lépniük kell. Önálló közigazgatási felsőbíróságot hoznának tehát létre. Ez persze egyáltalán nem a csókosok bírósága lenne - nyugtatott meg minden gyanakvót a kancelláriaminiszter, aki azt is hülyeségnek nevezte, hogy e fórum járna el sok politikailag kényes ügyben, például a közbeszerzésekkel, a választással, a közérdekű adatigényléssel kapcsolatos perekben. Hogy akkor pontosan miért lenne rá szükség, az már nem derült ki Lázár János szavaiból, de erős a gyanú, hogy nem csupán a döntések gyorsabb meghozatala a valódi cél.
Bizony, több mint hat év sem volt elég, hogy mindenütt lojális, hű kádereket lehessen találni. Pedig ez éppúgy nemzeti ügy lenne, mint a sport. A hatalom - érthetően - nem képes úgy gondoskodni alattvalóiról, ha állandóan felbukkan az ellenzéki gondolat, vagy a kétkedés szelleme.
Olimpia pedig - fájdalom - csak négyévente van.
