Első pillantásra teljesen lazának tűnik, int nekünk, mintha a haverját üdvözölné, hogy helló, jó, hogy összefutottunk, akár dumáljunk egy nagyot. Magasított bárszékre telepszik, és rögtön babrálni kezd egy kütyüt, egy iPadot, amin nyilván a dalszövegek vannak, gondolom, rögtön az elsőt igyekszik megtalálni. Hogy legalább a legelső számot miért nem lehetett a koncert előtt beállítani, azt nem tudom. Ez a babrálás majd visszatérő elem lesz, ahogy a műanyag palackból való feltűnően gyakori vízivás is, vagy a palacknak egyik kézből a másikba való passzolása, fölvevése, letevése, mintha feszültséget próbálna vele levezetni. Meglehetősen kurtán köszönt minket, majd belecsap a húrokba, az Idegenek az éjszakában Band kíséretével Frank Sinatrától meg kortársaitól énekel dalokat, érződik, hogy meglehetősen közel áll hozzá, szívéből leledzik ez a világ.
Megférfiasodott, de közben csibészes, kópés is maradt, fanyar mosoly bujkál a szája szegletén, a hölgyek közül a nézőtéren többen felsóhajtanak, vagy szisszennek egy áhítatosat, netán suttogva még némi elismerő megjegyzést is tesznek. A tekintetek a színpadra tapadnak, esetleg lábak, kezek a ritmusra járnak.
2009-ben tűnt el a hazai színpadokról, ment el Amerikába tanulni, szerencsét próbálni és filmezni, és bár hazai filmekben, országrészek között ingázva, forgat, de A Játékkészítő című giga produkciót leszámítva, nem emlékszem, hogy az elmúlt időszakban érdemi színpadi megnyilvánulását láthattuk volna. Így aztán különösen izgatott, - nyilvánvalóan nem csak engem,- hol tart most, mi történik, ha minden kötelezettség nélkül, azt csinál előttünk, amit akar. A programról való tájékoztató azt is ígérte, hogy „a slágerek között a sármos színész osztja meg személyes emlékeit, élményeit, amelyekhez színészként vagy magánemberként kötődik, az adott kor ihletésében.” Ezt is vártam. Érdekelt, hogy pontosan mit csinál Amerikában, meg mit itthon, dugig-e a naptárja, vagy lötyög, gyarapodott-e emberileg, szakmailag? Hogy látja, érdemes volt-e megválnia a Vígszínháztól, és vállalni ezt a hosszúra nyúló kalandot, ami lehet, hogy már nem is kaland, hanem akár bevált életforma. Kérdés, kérdés hátán, és naivul azt hittem, ha valaki ilyen „egész estésen,” ennyi idő után elénk áll, az szinte befejeződni nem akaró önfeltárássá, a szó pozitív értelmében vett vallomássá teszi a színpadi jelenlétét. Ahogy azzá lett például Hernádi Judit ugyancsak koncertbe oltott estje, vagy azzá Csákányi Eszteré, és persze Kulka Jánosé szintén, aki eredetileg ezen a napon fellépett volna, ha nem betegszik meg. Az előbbi estek markáns önmegfogalmazások, melyekből a világhoz való viszony is világossá válik, könnyedség és akár végletes elkeseredettség vegyül, és még az élet sorsfordító eseményei is szóba kerülnek.
Ha színész ezek nélkül, „pusztán” koncertre vállalkozik, magabiztos kell, hogy legyen az énektudása, szárnyaló a hangja, vagy olyan erős közlendővel kell rendelkezzen valamiről, hogy az előbbiek hiánya ne legyen zavaró. Ez még énekesnek is megbocsátható, Cseh Tamás esetében például szinte senkit nem zavart, hogy finoman fogalmazva sem vitt messzire a hangja, mert Bereményi Géza szövegeinek segítségével, és színpadi lényével, egy egész kort fogalmazott meg karizmatikusan. Kamarásnál pedig azt tapasztalom, hogy csupán dalokat tesz egymás után, különösebb rendezőelv nélkül. Nyilvánvalóan imádja ezeket. És ez a szeretet átjön. Meg persze a sármja is, és az a színészi képesség ugyancsak, ahogy például képes eljátszani egy kalappal, ha fölcsapja a fejére, máris kicsit más figura válik belőle. Ügyesen kommunikálja, ha bizonyos hangokat nem sikerül eltalálnia, vagy éppen a szöveget nem leli a masinán, aminek nézése miatt énekel feltehetően szinte végig ülve, ami különben nem feltétlenül tesz jót a hang áradásának. Önironikus megjegyzéseket tesz. Rendre iszik egy kicsit. Fél literes ásványvizes palackba ennyiszer beleinni én még nem láttam, valószínűleg inkább a mozdulatra, mint a vízre volt szükség. Időnként olyan, mint egy infantilis kölyök, ami keveredve a kigyúrt teste látványával, érdekes elegy, és számomra kimondottan szimpatikus, egyéniségre utal.
A vége felé, amikor már több mindent eltolt, és több mindent kezdett elölről, azt mondja, tekintsük próbának ezt az egészet. És ezt is sármosan csinálja, lehet is rajta nevetni, de hát azért fizető nézők előtt mégsem egészen így van ez. A legvégül az igazán emblematikus számot, a My Way-t énekli. Igen, pontosan az ő eddigi útjára lettem volna kíváncsi. Attól kezdve, amikor Ruszt József szinte főiskola után ráosztotta a Budapesti Kamaraszínházban Otellót és zseniálisan, mint egy fékezhetetlen őserő eljátszotta. És volt kíváncsi, kísérletező kedvű, lázadó Trepljov Alföldi Róbert rendezésében a Sirályban, és ugyancsak az ő rendezésében, a gerincességét a koncentrációs táborban is megőrizni akaró homoszexuális. Kinézete, tehetsége alapján, sokan gondoltuk a grandiózus pályát befutó Darvas Iván méltó utódjának. És a Vígben is jött sok jól eljátszott főszerep, de talán nem az előbbiekhez felérő. Meg jöttek bulvárszereplések, sikerfilmek, és olykor ki is nyilvánított rossz érzések amiatt, hogy tán szándékai ellenére, celeb funkcióba is került.
Méltányoltam, amikor volt mersze kiszállni a mókuskerékből. Gondoltam, hatványozottan szembenéz önmagával, szakmailag és lélekben megerősödve tér vissza, és netán majd egyszer, úgy eljátssza Lear királyt, hogy ilyet még nem pipáltunk. De úgy látszik más az útja. Hogy mi, azt ezúttal nem tudtuk meg, mert miközben előadott nekünk, sok tekintetben rejtőzködött.