A riói olimpiának nevezett őrületnek vége, szerencsére nem árnyékolta be semmilyen terrorcselekmény a nyári játékokat. Ahogy azt négyévente megszokhattuk, voltak boldog győztesek, szomorú vesztesek, láttunk örömükben, illetve bánatukban síró sportolókat, edzőket, vezetőket.
És láttunk olyat, amit korábban még soha - a politika betolakodását az olimpiai közvetítésekbe. Szerencsére a tévénézők "védekeztek", a kimutatások szerint közel 50 százalékuk elkapcsolt az egyperces híreknek nevezett, a valóságban a kormány által gerjesztett gyűlöletkampány sugárzása közben, és minden bizonnyal sokan voltak, akik csatornát ugyan nem váltottak, de találtak maguknak jobb elfoglaltságot erre a kis időre.
Láttunk ezen kívül egy központilag vezényelt magyar csapatot, amelynek kötelező volt mindig pozitívnak lenni: nem lehetett panaszkodni. Nem sikerült mindenkinek, az úszólány, Szilágyi Liliána kiborulása, sporttársa, Verrasztó Dávid önkényes hazautazása, vagy a sportlövő, Tátrai Miklós értékelése („sz.rul lőttem”) megosztották a sportrajongókat, de egy dolgot senki sem vitathat: ezek őszinte megnyilvánulások voltak, ezek a sportolók nem akartak megfelelni, nem bújtak ki a bőrükből, önmagukat adták.
Önmagukat adták a versenyeket közvetítő kommentátorok, és a pálya széli riporterek is. Akik az olimpiamentes időszakban is jók, ők Rióban is jók voltak, viszont akiktől a hétköznapokban a fotel szélét kaparja az ember idegességében, ők ezúttal is nézhetetlenek voltak. Jól elvitatkozgatott az ország azon, hogy Knézy Jenő véletlenül nem említette a menekült úszónőt és utána a magyar váltóban annak az úszónak a nevét, akinek édesapja nem éppen békés körülmények között távozott a kormánypártból, vagy meg akart felelni a központi elvárásnak? Ilyen vita nem merülhetne fel egy normális országban, mert mindenki tisztában lenne vele, nem lehet egy olimpiát két és fél hétig hibátlanul, tévedés nélkül közvetíteni. Nálunk azonban jelenleg semmi sem normális. És azt sem lehet kizárni, hogy azoknak van igazuk, akik megfelelési kényszerrel magyarázzák a történteket.
A közvetítésekben az igazi mélypontot azonban a pálya széli riporterek jelentették. Mintha megtiltották volna nekik, hogy kérdezzenek. „Mi volt a baj, mit érzel most, hogyan tovább”, úgy tűnt, csak ezekre kaptak engedélyt. Illetve ők is mindig pozitívak akartak lenni, kínos volt, amikor már Benedek Tibor, a férfi vízilabdázók szövetségi kapitánya jegyezte meg, hogy a Montenegró ellen büntetőkkel elveszített negyeddöntő után ne próbáljunk semmi jót keresni, mert az nincs. A pálya szélén álló riportereknek azt kellett volna megkérdezniük, ami a nézőben megfogalmazódik a képernyő előtt egy-egy sikert vagy kudarcot követően. Ki hibázott, miért hibázott, miért nem cserélt a kapitány? Magyarázatok kellettek volna, főleg kudarcok esetén, de még kísérletet sem tettek erre.
Milyen házigazda volt Rio? Pont olyan, amilyenre számítani lehetett. Kedves, barátságos és roppant szétszórt. Itthon pozitívumokat kellett közvetíteni, ezért ezek a történetek nem kaptak nagy visszhangot, de volt futballstadion, ahova nem lehetett bejutni, mert elveszett a kulcsa és le kellett verni a láncot a kapuról, úszókat vitt az atlétikai stadionba a sportolókat szállító busz, és bár versenyek szerencsére nem maradtak el, az edzésekre akkor jutottak el száz százalékos bizonyossággal a sportolók, ha a csapatuk megoldotta a szállításukat.
A német állami televíziós csatorna, az ARD beszámolója szerint kaotikus volt a doppingellenőrzés, a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség (WADA) a játékok alatt a sportolói faluban is szeretett volna titkos kontrollokat tartani. A gyakorlatban ez úgy működött, hogy önkéntesek hatalmas táblákra írták azoknak a nevét, akiket ellenőrzésre kellett volna vinni, de az is előfordult, hogy az önkéntesek el sem mentek a sportolókért, mert a szervezőbizottság nem fizette ki az ezzel járó utazási költségeiket. Nemcsak önkéntesek, hanem doppingellenőrök is megtagadták a munkát, amikor olyan helyiségben kellett volna mintát venni, amely nem felelt meg a WADA előírásainak. Az ARD beszámolója szerint a házigazdák közül senkit sem vittek versenyen kívüli ellenőrzésre.
A magyar politikai és sportvezetés természetesen boldog, örül a riói káosznak, mert ebből azt a következtetést vonja le, hogy Budapest 2024-ben sokkal jobb házigazda lenne. Pedig erre nincs garancia. Vitathatatlan, számtalan komoly világversenyt sikerült úgy megrendezni Magyarországon, hogy minden résztvevő dicsérte a körülményeket, a szervezők munkáját. Az olimpia azonban más: akkor ugyanis két hét alatt huszonnégy sportág világbajnokságát kell egyszerre megrendezni. Ez meghaladja Budapest és Magyarország erejét.
A riói játékok rendezési költsége összesen meghaladta a tízmilliárd eurót (több mint háromezer milliárd forintot). Oxfordi gazdasági elemzők szerint az összeg fele a tűz közelében lévők zsebébe került. Magyarország 2024-es pályázatáról azt tudjuk, hogy az eredetileg tízmilliárd forintra tervezett jelentkezési költség tizenöt milliárdra emelkedett. A 2024-es játékok tervezett költségvetését nem ismerjük, de abban biztosak lehetünk, a zsebek már nálunk is megvannak.
