Ki gondolta volna néhány hónappal ezelőtt, hogy a szíriai felkelőket támogató Erdogan az Aszad-rezsim érdekében katonai intervenciót végrehajtó Putyinnal fog parolázni? Még valószínűtlenebbnek tűnt ennek lehetősége annak ismeretében, hogy a török légierő egy orosz harci gépet is lelőtt légtérsértésre hivatkozva, nem kis feszültséget generálva Ankara és Moszkva között.
A sikertelen puccskísérletet követően azonban fordult a kocka. Az autokratikus törekvéseihez támogatókat kereső Erdogan a jelek szerint totális külpolitikai irányváltásra szánta el magát, amikor a Kemal Atatürk óta célul kitűzött európai integrációt végleg feladva Keletnek fordult. Az orosz és török államfő Szentpéterváron láthatóan jó hangulatban tárgyalt egymással a két ország kapcsolatainak normalizálásáról, közös sajtótájékoztatójukon pedig mindketten új korszakot vizionáltak. Ebben az eljövendő érában „minden oroszok cárja” és az önjelölt szultán érdekszövetségéhez nagy valószínűséggel csatlakozni fog Orbán Viktor is. Az új triumvirátusban részt vevők mindegyike irtózik ugyanis a nyugatos, szekuláris és demokratikus államberendezkedéstől, és visszaforgatná a történelem kerekét.
Ne higgyünk az orbáni ideológusoknak, akik „vallásháború” kitörését jövendölik meg iszlám és kereszténység között a közeljövőben, s az Európába beözönlő menekülteket egyfajta „ötödik hadoszlopként” aposztrofálják ebben a küzdelemben! Valóban beszélhetünk civilizációk harcáról, a törésvonalak azonban egyre inkább máshová helyeződnek át. Az iszlám fundamentalizmust képviselő Erdogan a jelek szerint tökéletesen megérteti magát az orosz ortodox egyházat tenyeréből etető Putyinnal éppúgy, mint az Orbánhoz lojális klérust az alkotmányozás folyamatába bevonó és kistafírozó magyar miniszterelnökkel. Vagyis a valódi ellentét, mely konfliktusokat vetít előre, a szekuláris állammodellt preferáló nyugati világ, illetve a kvázi teokráciát építgető keleti vezetők között feszül. A vallási hovatartozás ebben az újdonsült szembenállásban tökéletesen mellékessé válik.
Ebből következően elkerülhetetlen a trón és oltár szövetségének bűvöletében élő közép-kelet-európai katolikus klérus szakítása Rómával. Ferenc pápa már mostanáig is igen kellemetlen pillanatokat szerzett a lengyel és magyar főpapoknak. Utóbbiak hatalmi érdekből töretlenül támogatják hazájuk keményvonalas kabinetjének idegenellenes propagandáját, miközben az egyházfő az evangélium szellemében a menekültek iránti szolidaritásra ösztönzi a kontinens vezetőit. Emlékezhetünk rá, hogy Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyéspüspök nemrégiben nyilvánosan ellentmondott a pápának, és védelmébe vette az Orbán-kormány migrációs politikáját. Egy lépéssel tovább ment a miniszterelnökünk társaságában rendszeresen mutatkozó publicista, aki a napokban „demens vénembernek” titulálta Róma jelenlegi püspökét.
Nyilvánvalóan nehéz a „vallásháború” illúzióját keltő jelenlegi helyzetben a fentebb felvázolt tendenciákat akár csak elképzelni is. De gondoljunk bele: a felületes szemlélő számára nem volt ugyanilyen valószínűtlen a nagy török-orosz összeborulás?
