A Nagy Utcaszínház már hagyományosan a Sziget Fesztivál egyik fő attrakciója. Mint a nevében is benne van, rendszerint grandiózus látványosságot takar. Gyakran az égbe törőt. Földön és levegőben játszódót. Vizuális csodákat. Meglepő szerkezeteket, alakzatokat, figurákat, jelmezeket, csodásan mesés, vagy akár torzonborzan ijesztő fantáziavilágot.
Most a Transe Express csapata látogatott el hozzánk Mú című produkciójával Franciaországból. Az együttes fennállása 34 évében 5 kontinens, 80 országában lépett fel. Ezúttal Verne futurisztikus világát idézik. Használnak egy hatalmas, igencsak magasba törő darut, és mellette elhelyezkedik a termetes méretű kupolához hasonló instrumentum, ami aztán kinyílik, meg is emelkedik, mintha csápjai lennének.
Mozog és különböző alakzatokat ölt, kitágul vagy összeszűkül, az alja viszonylag földközelben marad, a teteje magasba lendül, akár a nézők feje fölé is kúszik, benne pedig mesealakoknak beöltözve, artisták csinálnak különböző kunsztokat. No, nem nagyokat. Az ilyen produkciók hátulütője, hogy ennyire szédítő magasban nagy trükkök nem mutathatók be, jobbára csak ugrabugrálni, lengedezni lehet a légben, és persze azt is biztosítókötéllel. És amikor túllendülünk azon, hogy hú, micsoda magasba merészkednek, meg a szerkezet se képes már új alakváltásokra, bizonyos idő után monotonná válik.
Ezt ellensúlyozzák kiváló muzsikusok, akik sejtelmesen izgalmas zenét játszanak. Megjelennek a földön is, akár közöttünk is figurák, akik különböző fura lényeket, jókora egyszeműt, világító halat, sárkányt, tengeri herkentyűket, víz alatti világot hurcolnak körbe. De ők is csak viszik és viszik ezeket, meg kicsit rázzák a zene ritmusára, és bármennyire is jól néznek ki, szintén bizonyos idő után egyhangúvá válnak. Az erős dekorativitás nem társul olyan színészi és artistateljesítménnyel, hogy végig érdekfeszítővé tegye a produkciót.
Az Ausztráliából érkezett Circa társulat Beyond című előadását viszont még hosszan néztem volna. Az is tradíció, hogy jelentős alternatív cirkuszok lépnek fel a Szigeten. Ennek az együttesnek a tagjai igazi markáns fazonok, pajkos rosszcsontok, benne vannak minden csínyben, életerősen hancúroznak, vagy éppen elmerengenek, netán még filozofálnak is, ezernyi hangulatot képesek kifejezni mozgással, és kicsattannak az örömtől, hogy ezt csinálhatják.
Mindenkinek van egyéni száma, de lépten-nyomon segítik egymást, részt vesznek a másik attrakciójában, vagy éppen közösen mutatnak be valamit. Lehet az trapéz mutatvány, vagy kézegyensúlyozás, lehet egymás megemelése, nagy állatfejekkel történő móka, a többiek megviccelése. Vagy sajátos bohóctréfa, amibe akár a közönséget is bevonják. Ismert zenékre komponált jeleneteket bámulhatunk. Van, aki éppen beképzeltet domborít, más akár elesetten megszeppenőt, trapézon elbambulót, netán magát ruganyosan hétrét hajtogatót.
A maguk sajátos eszközeivel a szereplők meg akarják mutatni nekünk, hogy mennyire színes és érdekes a világ. Befejezésül két rúdon, vásott kölyökként hancúroznak. Nem bírnak magukkal, olyan energiával csúszkálnak, kunsztoznak a rudakon.” Ide nekem az oroszlánt is” mentalitással meg akarják mutatni magukat, meg azt is, amit a világban tapasztaltak. Szeretni valóak, tehetségesek, időnként egyenesen elementárisak. Irigylésre méltóan kicsattannak az energiától és a tettvágytól.
Visszatérő dolog a régi korok vásári mutatványosait és mutatványait megidéző Vándor Vurstli is. Lehet például kis műhalakra horgászni, mint a csúnya véget ért, és az ígéretek dacára sehol újjá nem épített, néhai városligeti Vidámparkban. Szobor fejekre kalapok dobálhatók. Olykor a mutatványos is beáll a szobrok közé, és az az igazi vircsaft, amikor az ő kobakja is megcélozható. De felakasztott lábasok, fedők, reszelők, merőkanalak is nagy csörömpöléssel leverhetők.
Visszatérő élvezet, amikor kívülről láthatunk egy-egy színes figurát, a fejét üresen hagyják, mi meg bedugjuk a lyukba a kobakunkat, és így karikaturisztikus formában bárminek kiadhatjuk magunkat. Ebben az esetben egy körbe húzódó instrumentumban cirkuszi szereplők lehetünk, tányérpörgetőtől, izmait kidomborító erőművészig, de bűvésszé ugyanúgy válhatunk, mint nyúllá, amit a kalapjából előhúz. Jó nézni azt a belefelejtkező infantilizmust, amivel felnőttek boldog bolondozással csillogtatják átváltozó képességüket.
Én oroszlánná változtam, aki pont bekapja az idomárja fejét, hogy ki mindenkit képzeltem közben a helyébe, arról jobb nem beszélni. Nagy sikere van még egy műanyag palackokból diákok által kreált hatalmas, mutatós sárkánynak, ami jelzi, hogy kidobásra ítélt, netán káros anyagokból is mi mindent képes formálni az elmés alkotókedv.
Ami különben képes arra, hogy fiatalokkal, akiknek jó része nem feltétlenül rajongója a műfajnak, megkedveltesse az operát. A Fidelio Klasszikus Opera és Jazz Színpadhoz pont annak a programnak a végén érkezünk, amikor Vajda Gergely karmester gyorstalpaló tanfolyama után nézők vezénylik nagy elánnal a zenekart, komoly beleéléssel, de azért persze nevetést kiváltva.
Utána következik az Opera a Szigeten program. A Magyar Állami Operaház már negyedik éve veszi hozzá birtokba a Fidelio Színpadot, ahová kipenderül Hábetler András énekes, és angolul, temérdek vagány humorral beszél arról, hogy a fiatalok jelentős része kövér emberek által gyakorolt műfajának tartja, és nem kedveli az operát, pedig az varázslat, és ők most ezt meg akarják mutatni. És bár a magyar opera jó, de azért nem annyira, mint az olasz, fűszerezik az estet könnyedebb testvérével, a magyar gyökerekkel is rendelkező operettel. Még népdal is kerül a pódiumra.
A konferanszé által rendezett egyveleg zömében felpörgetett tempójú, fölöttébb játékos és áradó humorral teli, a karmester, Dénes István is benne van mindenben, ha úgy adódik, akár még kicsit táncra is perdül, sőt, amikor Hábetler megkérdezi a közönség tagjait, ki honnan jött, zongorán részleteket is előad a himnuszaikból. Például a svájci, a francia, az olasz nem okoz gondot. De egyszerre csak valaki azt mondja, hogy Szíriából érkezett. Megható, ahogy erre Hábetler reagál, gyorsan kezet fog vele, mondja neki, hogy welcome, széles mosollyal és igazi, vendéglátói szeretettel. És ennek sikere van.
A Szigeten nincs gyűlöletkampány. Még a taps is bejön erre a nemes gesztusra. Majd később, amikor az eddig babzsákokon ülő, zömében Európa különböző pontjairól érkező fiatalok, az opera és operett produkció végén, felpattannak helyükről, és állva, kitörő, erős tapssal, üdvrivalgásokkal köszönik meg az élményt, az felemelő. Nem tagadom, kicsordul a könnyem. És kicsit jobban bízom a zordon világ jövőjében.
