Ez egyszer nem férfiközpontú filmkomédiát lökött ki magából a hollywoodi szórakoztatógyár. A Rossz anyák című komédiában kemény feminista beütés esete forog fenn, ügyesen kommerszre hangolva. Ráadásul a férfigyalázó, nőimádó elfogultságokat időnként olyan intelligensen és empátiával adagolva, hogy hinni sem akarjuk: a film rendező-forgatókönyvíró párosa, Scott Moore és Jon Lucas korábban az éppen ellentétesen elfogult, és még jóindulattal sem intelligens Másnaposok-filmek írójaként köszörülte oroszlánkörmeit. (Az egyik forgatókönyvet még BAFTA-díjra jelölték, de ez nem vesz le az elkészült végtermék idétlenségéből.)
Az oroszlánkörmök továbbköszörülése még ajánlott, egy-két rossz ízlésre valló jelenetben itt is dübörög a tipikus hollywoodi vígjátéki idétlenség, de a Rossz anyákban a hazug helyzeteknél több az érdekes, a hülyeségig mesterkélt csiklandozásnál erősebb a jó humor. Egészében már annyi benne az érzékeny szemre valló megfigyelés, iróniával és öniróniával átitatott valós élethelyzet, amitől felértékelődik a nem különösebben nagyigényű vígjáték.
A sztori soványka, leírva csöppet sem mutatós. Adva van Amy, a kétgyermekes mama, aki rájön, teljesen rabszolgája a mindennapjainak. A férje Skype-on nőzik, a főnöke visszaél a munkabírásával, a gyerekei elvárják a teljes kiszolgálást, ráadásul az iskolai szülői munkaközösség cezaromániás elnöknője is szorongatja kötelezettségekkel. Amilyen bugyutának hangzik ez így, annyira ügyesen bonyolódik mindez a sok jól megírt, olajozottan pergő szituációkra lebontva, színes emberi kapcsolatokban elbeszélve.
Újabb és újabb jól kitalált figurák bukkannak elő beszédes helyzetekbe helyezve, s mindez sokszínűvé, elevenné és átélhetővé teszi a történéseket. A kommersz elemek, mint a biztonságosnál mutatósabb anyagi helyzet, a jól szituált családi ház, a soha tragikusba nem forduló drámák engedik, hogy fogyaszthatóvá legyen az újdonsága. Az, hogy a film hősnője homlokegyenest szembe megy a hollywoodi filmekből unalomig ismert szuper családanya hazug képével.
Vannak persze itt is a tipikus hollywoodi filmvígjátékokból ismert blődségek – egy szupermarketben végigvitt női törés-zúzás merő mókából tényleg az ütődöttség csúcsa -, de ritkán enged meg magának a film elviselhetetlen baromkodást. Ahhoz a szerzőknek itt túl jó a humor- és ritmusérzéke, az esetek többségében bekapcsolják a hangulatba az iróniagerjesztő tehetségüket. A történések egyrészt az öniróniával is átitatott szemléletmódtól, másrészt attól kapnak humoros külcsínt és lendületet, hogy hősnői egyfajta önfelszabadító, mondhatni feminista lázadást képviselnek. A hazudós közfelfogással szemben Amy és a hozzá csapódó két barátnője persze nem társadalmi harcosok, de a vígjátékivá lágyított valós konfliktusok hatására egy újfajta anyaképet hirdetnek meg.
Ők hárman azok, rájönnek, hogy önmagukat is megvalósíthatják, ha nem csak a család rabszolgái. Ők azok, akiket az iskolai szuperanyák kivetnek maguk közül, s erre ők elindítják a „valljuk be, hogy rossz anyák vagyunk” őszinteségi mozgalmat. Blődség? A filmben inkább a női igazságérzetre apelláló meglepő helyzet. S mert a valóságalapja igaz – ki meri azt állítani, hogy szülőnek, tehát anyának lenni nem szörnyen nehéz, s hányszor érezzük magunkat rossz anyának?! -, a valóságból ellesett igaz helyzetre rárakott vígjátéki csillámpor pedig jópofa, humoros és könnyen fogyasztható.
A film azt is megengedi, hogy női főhősei akár szexisták is lehetnek, anélkül, hogy elveszítenék vagy levetkeznék nőiességüket. Olykor szaftosan nevükön nevezik a dolgokat vagy nagy ritkán úgy káromkodnak, ahogy eddig csak a férfiak szoktak a vásznon. Ez remekül működik, s a titka az, hogy a három főszereplő jól ki van találva. Amyt a világszép Mila Kunis játssza, aki elbűvölően nőies akkor is, amikor fúriaként védi igazát a semmirekellő férjével és a vérszívó főnökével szemben, sőt: amikor két barátnőjével leissza magát, mert elege van a megfelelésből.
A film két ellentétes figurát ad mellé. Kiki – Kristen Bell – négy gyerekes anya, a pelenkák és ebédfőzés rabszolgája, aki még lélegzetet venni sem mer a férje engedélye nélkül. Innen szép nyerni, nekifog a barátnői társaságában, hogy felszabadítsa magát és rabigába hajtsa a férjét. A másik barátnő a szabadszájú, nagy erotikus étvágyú, a leszbit sem megvető, de érzékeny szívű Gwendolyn. Kathryn Hahn ebből a szélsőséges figurából frenetikusan szórakoztató, szellemes és szabad lelkű nőt formál, akinek még azt is elhisszük, hogy könnyekre fakad a fia iránti szeretettől. Pedig durva vele, mint a pokróc.
Vannak női bulik, nőies piálások, a szex és szerelem is közbelép némi hamissággal, de amikor kritikus hangot üt meg a film, remekül szól ki képből, szövegből a humor. Kommerszben soha rosszabb vidámságot.
(Rossz anyák ***)