Hogy mennyire illenék már globálisan kételkedve nézni a világot, azt jelezte a héten, hogy augusztus 8-án volt az ökológiai „túllövés" napja. Az utóbbi 15 évben két hónappal került korábbra, 2015-höz mérten pedig öt nappal előbb léptük át azt a küszöböt, ami után a természet már nem képes a saját megújuló képességéből előállítani azt, amit elhasználunk. Mindazon erőforrást, amit augusztus 9-től az év végéig elfogyasztunk, már a bolygó tartalékaiból éljük fel. Hitelből. Az emberiség fogyasztását figyelembe véve most éppen 1,8 Földre lenne szükségünk, hogy ne legyünk deficitesek. Annak leírására pedig a világmindenség is szűkös volna, hogy mennyire egyenlőtlenül fogyasztunk. Az amerikai esélyegyenlőség és az európai foszladozó szociális háló egyszerre túl bőkezű és túl smucig a biztos jövőhöz.
Hagyjuk. Magyarországon a globális kérdések körül egyedül Áder János köztársasági elnök forgolódik a számára kijelölt belpolitikai vákuumban. Esetleg Illés Zoltán, környezet nélkül maradt volt fideszes zöld zúgolódik, meg az LMP, amely újra és újra nekilendül másként politikát csinálni, és csak annyit érzékel, hogy legkevésbé a színére volna kíváncsi a közönség.
Globális gondokra, globális európai gondokra európai megoldás kell, bólogatunk, aztán még a globális kérdések feletti kétkedést is ráhagyjuk a politikai vezérekre, és legfeljebb elsétálunk az urnákhoz a nemzeti szuverenitásunkat védeni, ha valakik szükségét érzik, hogy a terjeszkedő afrikai sivatag sokmilliós menekültjével riogassák a népet. Ha igaz, ezek a jövő kezelhetetlen tömegű földönfutói, a plakátokra meg a kezelhető tömegű maiakat nyomják. Nézzük őket, miközben mi magunk is menekülünk egy másik nemzeti szuverenitás biztosabbnak tetsző burája alá.
Azt persze nehéz eldönteni, hogy a globális előrejelzések mennyire látják valóban a jövőt és mennyiben hasonlítanak egy Földhöz közelítő aszteroida hollywoodi sormintájára. Miért tanulnánk mi, bárgyú emberek bármit is bármely faj kihalásából, ha egyszer el akarjuk hinni, hogy mi nem halhatunk ki soha, majd megvédenek bennünket az okosok. Pedig sejthetnénk, akiket okosnak kiválasztottunk, semmivel sem okosabbak nálunk, ha egyszer 19. századi módszerekkel akarnak megóvni bennünket a 21. századtól. Lassan az öngyilkos tunyaságig belegabalyodunk a magunk által szőtt kommunikációs hálóba. Két pofára zabáljuk a maszlagot. Brüsszelnek, Európának, a világnak, a globális gondolkodásnak üzengetünk, hogy „megértsék”, pedig előbb nekünk kellene megértenünk, hogy nem üzenünk semmit. Európa nélkül nem létezhet annyi kiplakátoltatott hisztéria, nem lesz akkora urnák elé lökdösött nép, amely megvédhetné légtelenített nemzeti szuverenitásunkat. Nem csak nemzeti, hanem emberi létünket. Nem létezhet olyan fundamentalista Európa, ahol a Nyugat arcába vághatjuk nacionalista gerincünk lényegét: megvédtük a keresztény kultúrát nektek, ti, örök hálátlanok. Globális, de legalább is európai tudat, még inkább öntudat nélkül még csak ennyi sem fog menni.
Azt írja a nyugati sajtó, leáldozóban a demokrácia, a kor szellemét megtestesítő autokratákat látunk felemelkedni. Nem maguktól ugrottak a pajzsra, a népfelség tartotta hozzá a hátát. Tragikomikus epizódként hallhatjuk, amint a tekintélyelvűség koronázatlan magyar királya – aki hatalmát „nemzeti konzultációkra”, plakátháborús referendumra alapozza – a demokrácia ellenében kiáll a despota török állam stabilitása mellett, mert attól fél, amitől a maradék demokratikus Európa is. Hogy Ankara a kontinensre zúdítja a menekülteket, ha politikai zsarolása befullad. Amíg Európa e dilemmán töpreng, Erdogan két leszámolás között „Vlagyimir barátjával” nyit új lapot, Putyin hatalmas terpeszben figyeli elnök-kollégája nyelvelését: „Az ön hívása a puccskísérlet után boldoggá tett minket”. Amely boldogságnak különös fénytörést ad a törökök NATO-tagsága, hiszen az Atlanti Szövetség meg éppen azon tüsténkedik, hogy az oroszokat az Urálon túlra nyomja.
Hogy mit ér az autoriterek csőlátású nemzeti szuverenitása, azt a nyugati demokrácia és a keleti tekintélyelvűség között egyensúlyozó magyar kormány nevetséges tanácstalansága is illusztrálja. Erdogan természetesnek veszi, hogy az őt támogató szuverén Orbán Viktortól követelje a budapesti török iskolák bezárását, mondván, azok az Amerikában élő hitszónok, a puccsot szervező Fethullah Gülen mozgalmához köthetők. A szuverén magyar kormány nem akarja túlságosan komolyan venni a másik szuverén kérését, de azt sem teheti meg, hogy figyelmen kívül hagyja. Egyelőre tehát húzza az időt, hogyan tudja elkerülni a nemzetközi botrányt - ami inkább csak köznevetség volna -, s a „barát” kérésére úgy csorbítani saját nagyhangú szuverenitását, hogy kifelé épnek mutassa azt. Mintha nem tudná a saját gyakorlatából, hogy a despoták igencsak érzékenyek a hinta-palintára.
Ezzel az egésszel csak annyit akarnánk mondani: meglehet, a demokrácia végleges válságnak álcázott tétlenségben toporog és a népfelség, elunva a bizonytalanságot, éppen visszatapsolja a színre a 20. századi történelem despotáit, de mintha elfelejtenénk, hogy az autokraták minden erejüket a demokrácia gyengeségéből nyerik. Régi játszmákat kezdenek így újra és újra, ugyanazokat a figurákat tologatják a régi sakktáblán. Az elhúzódó játék vége pedig eddig legalább is mindig ugyanaz volt: előbb-utóbb valakik fellökik a sakktáblát.
Amíg erre várunk, azért tudjuk: közben – ha igaz - évről évre mind korábban üljük meg a túllövés napját.
