Egy kiskamasz tápászkodik ki benne egy bányák bezárásával fenyegetett, sztrájkokkal, munkanélküliséggel teli vidékről, és jut el a fővárosba, a feltehetően fényes életbe, balettot tanulni. Megható Csipkerózsika történet, ezúttal nem lánnyal, hanem fiúval. A sanyarú sorsú fiúcska sorsa jobbra fordul, mi nézők pedig érezhetjük azt, hogy lám-lám, ez velünk is megtörténhet, és esetleg némiképp könnyes szemmel, szipogva, de totálisan megnyugodva és jól szórakozva, hagyhatjuk el a zsúfolt nézőteret.
A Billy Elliottal először került a Magyar Állami Operaház repertoárjára musical. Az Erkel Színházba tervezték a premiert, ahol már többször is tartottak musical előadásokat, különösebben nem kötötték az orrunkra, hogy a produkció miért került át az Operaházba. Tán, mert rájöttek, hogy nem tudnák megtölteni az Erkel cirka dupla annyi férőhellyel rendelkező nézőterét. Az Operaházban viszont drágábban adhatók a jegyek, tehát, ha kevesebb a néző, akkor is megfelelő lehet a bevétel, meg ebbe a gyönyörű épületbe a külföldiek úgyis el akarnak jönni, bármi is megy ott. Nem akarok tippeket adni, de akár nyáron is mehetne, csakúgy, rendhagyó módon, például opera, vagy balett. Azért volt már erre példa, bár ennek a nyári fesztiválnak egyre csökkent a programja, míg egészen el nem fogyott.
Mindazonáltal nem érzem különösebben blaszfémiának a musical műfaját a házban, bár a Billy Elliott igazán nem igényel operai hangokat. Legfőbb igénye egy remek címszereplő, ami az általam látott szereposztásban maximálisan adott volt. John Bailey McAllister időnként egyenesen elementáris. Nem az a szokványos, hű, de cuki gyerek, akivel teli van a színpadi padlás, aki a legtragikusabb pillanatokban is olyan aranyos, hogy majd meg kell zabálni. Bár azért bányász gyereknek a legnagyobb jóindulattal sem nézném. Mégis felnőtt színészeket szégyenít meg. Mély fájdalmat is képes eljátszani. Meg tudja mutatni, hogy szülővároskájában ugyanúgy nincs a helyén, mint a családjában, mióta édesanyja meghalt. Elhiszem, hogy szenved. A rossz érzés kiül az arcára. A hangja olykor megbicsaklik. Egy-egy gesztusa, tehetetlenül félbemarad. Az alapvetően igencsak egyszerű, közhelyekkel teli históriában ékesen bizonyítja, hogy a musical is lehet igazi dráma, ha jól játsszák. De nem csupán prózában jó, kiválóan táncol, nem csak lejárja a koreográfiát, hanem az érzéseit is beleviszi, az elkeseredést, a dühöt is erőteljesen képes kifejezni mozgással, elhiszem neki, hogy úgy érzi, vége a világnak. És elhiszem azt is, amikor kicsattan az örömtől, mert kinyílt előtte a világ. Énekelni is képes szívszorítóan.
Nem művi kirakat figura, hanem valódi kölyök áll előttünk, a kifakadásaival, és az áradó örömeivel, totálisan széles érzelmi skálával. És mellette barátjaként ott van még a Michaelt játszó Kamarás Zalán, aki szemüveges, felvágott nyelvű, monomániásan női ruhákat felpróbáló, jó humorú nebulóként ugyancsak emlékezetes.
Mindez persze Szirtes Tamás rendező érdeme is, és még sok minden. Kétség sem férhet ahhoz, hogy profi módon kivitelezett a produkció döntő része. Amikor kell, tobzódik a látvány, a szivárvány ezer színében pompázik a színpad, hatalmas cipők is táncra perdülnek a gyerkőcökkel együtt, biztos kézzel szervezetten, mozgalmas a produkció. A porfészek jelleget hangsúlyozó sötét tónusok hatásosan keverednek a pompázatosan harsány színvilággal. A klasszikus balett akár revütánccal vegyül, Szirtes régi, fantáziadús munkatársa, Tihanyi Ákos koreográfus intenciói szerint.
Auksz Éva adja kiválóan azt a helyi balett tanárnőt, aki felfedezi Billy tehetségét, és tűzön-vízen, zordonul sztrájkoló apja ellenére, aki fiúkhoz nem illő majomparádénak tartja ezt az egészet, kiáll mellette. Vagányul szabad szájú, némiképp nyers, de abszolút érzékeny embert játszik, aki pontosan tisztában van azzal mi az érték, és tán kis növendékébe belelátja mindazt az álmot, amit neki nem sikerült megvalósítania.
Tóth Sándor alakításában az apa kezdetben olyan otromba, mintha tahó bérgyilkos lenne, a végére persze kiderül, hogy hatalmas szív dobog a reverenda alatt. De nemigen van átmenet, nincs a szerepfelépítésnek íve. A meghalt anya szerepében Krassy Renáta túl pasztell a jókora forgatagban, de ezt el tudom fogadni, hiszen végül is, ő már csak egy emlékkép. A túlbuzgó nagymama groteszkbe hajló figura lenne, a szövegből kihallatszik jó néhány poén, de egyszer sem fordul elő, hogy Bencze Ilona amúgy kedves alakításán a nézőtér egésze felnevetne. A kisebb szerepek megformálóit ömlesztve közli a színpad. Van egy nő, nevét úgyis csak elrémisztésül lenne érdemes megjegyezni, aki a Királyi Balettiskola titkáraként farát és mellét rázza annak kifejezéséül, hogy bármelyik férfira éhes, harsogóan éles beszédmódot használ, kínosan ripacskodik. Eltévesztette a házszámot, és az időt, kicsit odébb, a Révay utcában, a már éppen lepukkant Vidám Színpadon volt ez a játékmód honos, na, ez igazi blaszfémia az Operaház deszkáin.
A Magyar Nemzeti Balett szólistái, Csokán Vivien, Szegő András, Bajári Levente, erőteljesek, karakteresek. Jól teljesít a tánckar, az énekkar, a gyerekkar egyaránt. Köteles Géza irányításával a zenekar képes attraktívan játszani, tud szárnyalni is. Szlávik István díszletei látványosak és olykor meglehetős robajjal érkeznek a színre. Kovács Yvette Alida jelmezei harsogóan színesek, vagy szomorúan szürkék, igény szerint.
A West Side Story tavalyi, az Erkel Színházban tartott, sok tekintetben félresikerült bemutatója után, most újabb musical került a Magyar Állami Operaház repertoárjára. Az előbbi esetében saját erők jutottak szerephez, és a Berstein mű sokkal jelentősebb, már klasszikus. A Billy Elliot tulajdonképpen a Madách Színház vendégjátéka az Operaház néhány művészével kiegészítve, az Andrássy úti palotában. Összességében profi munka, jól sikerült. Hosszú sikerre számíthat.