Gerő András Széchenyi-díjas történész, az Osztrák–Magyar Monarchia nagy tekintélyű ismerője csak félig-meddig új könyvvel rukkolt elő. A Ferenc József és a magyarok című munkája csak elviekben új könyv. A Habsburg Történeti Intézet kiadásában megjelent mű sárga (nevezik ezt az árnyalatot Habsburg-sárgának, osztrák sárgának is) borítóval, fekete betűkkel hívja fel magára a figyelmet.
A borítóképen, lévén Ferenc Józsefről van szó, a híres uralkodói körszakáll látható, benne egy piros-fehér-zöld sávval. Sőt, az ötletesen megtervezett borítón még a császári sasok és a magyar nemzeti színű kokárda is helyet kapott. A telitalálatos megoldás mögötti tartalom azonban jórészt a szerző Ferenc József, a magyarok királya című népszerű művén nyugszik.
A szerző először 1988-ban megjelent, angolul is elérhető művét dolgozta át: újabb információkkal, anekdotákkal és egy új, elmúlt száz évet vizsgáló fejezettel bővítette. Így tudhat meg az olvasó érdekességeket a Sissi-kultusz elfeledett részleteiről, vagy arról, hogy bizony nem Rákosi volt az első a magyar történelemben, aki kedvére formálta volna a Himnuszt. Az első világháború idején az MTA akkori elnöke azt nehezményezte, hogy Kölcsey művében nincsen királydicsőítő versszak.
A kiegészítésekkel együtt Gerő a korábbiaknál átfogóbb portrét igyekszik festeni a hatvannyolc évig uralkodó császárról. A megváltozott cím egyúttal nyomatékosítja a szerző törekvését, aki nem az uralkodó eseményekben gazdag életének akar a krónikása lenni. A Ferenc József és a magyarok megnevezés kimondja, hogy a kötet elsősorban a Ferenc József és a magyar nép közötti viszonyt vizsgálja. Érdekes látni, milyen volt a közvélemény 1830-ban, amikor a magyar trónon a leghosszabb ideig uralkodó személy megszületett.
Valahol a mai bulvárjelenséghez közelít az a sajtóérdeklődés, amely az uralkodóház irányába mutatkozott. Talán a történész-szerző a kelleténél többet időzik a születéssel kapcsolatos újságcikkeknél, még arról is értekezik, hogyan reagálhatott a kor politikai, személyi kérdésekben vájt fülű olvasója a hírre. Gerő kezdetben lineárisan építkező könyvében érdemes figyelemmel kísérni, milyen történelmi háttér jellemezte Ferenc József születését, trónra jutását.
Amikor világra jött, nagyapja, Ferenc ült a trónon, de annak halálával sem nyílt meg számára az uralkodáshoz vezető út. Trónra kellett, hogy kerüljön V. Ferdinánd, a szellemi képességek terén gyenge, de azért hat nyelven beszélő császár ahhoz, hogy aztán 1848. december 2-án átruházza hatalmát unokaöccsére. (Nem Ferenc József volt a várományos, de mivel apja akaratgyenge, anyja viszont konok volt, nem volt gond ebből.)
Az olvasó megtudhatja, hogy a Habsburg-háznak valóságos családi törvénye volt, azt, hogy mikortól számított nagykorúnak a főherceg, illetve azt, hogy a neveltetésről mindig a család feje döntött. Gerő precízen lefesti az uralkodó tanulmányi előmenetelét, és elkalauzol minket a tizenhárom esztendős Ferenc József világába is. A leendő uralkodó ekkor járt először Magyarországon, látogatását részletgazdag rajzokon örökítette meg. Csakhogy, hiába jellemezte a reformkort a dinasztia „magyarítása”, Ferenc József nem akart magyar lenni. Jobban érdekelte az alá-fölérendeltségi viszony, a szolgálat.
A fantáziátlan, saját korában is letűnt világot képviselő uralkodó egyébként már nagyon fiatalon döntést hozott. Esze ágában sem volt birodalma népei közül kitüntetett figyelemmel uralkodni a magyaron, sőt, a jóságos császár képében sem akart tetszelegni. Érdekes tény, amelyet Gerő sem hallgat el: az ifjú főherceg egyenruhát választott a frakk helyett. Egy életre! Militáns érdeklődése mindvégig megmaradt, csakúgy, mint az ellenérzés az iránt, hogy magához engedje a magyarító szándékot.
Gerő András rávilágít arra, hogyan változott Ferenc József megítélése. Kezdetben ő az áhított, magyarnak tartható herceg, aki magyarul szól a főurakhoz. Aztán alig pár év, s a szimpátiát elhalványítja az 1848-49-es szabadságharc gyűlölete. (Érdekes, a vakmerő császár részt vett a szabadságharcot leverő csatákban, a hozzá pártoló magyar csapatot magyarul köszöntötte.)
A szerző nevén nevezi a megtorlás időszakát is: '49 után terror köszöntött a magyarokra. Ferenc József tizennyolc éves volt, amikor uralkodó lett, huszonkét évesen már császári tejhatalom birtokosa. Habár 1867-re mind a magyarok, mind a császár belátta, hogy változásra van szükség, a magyarok mégsem bocsátottak meg teljesen neki. Csakúgy, mint a kiegyezéstől hivatalosan magyar királyként is regnáló Ferenc József sem engedte el teljesen sérelmeit. Gondolkodásáról sokat elárul, hogy mindvégig úgy vélte, a dinasztiát hátbatámadás érte, amikor a magyarok az évszázados rend ellen lázadtak.
A monarchia-szakértő ezen a ponton meg is jegyzi: az nem gyakorolhat önkritikát, aki Isten kegyelméből származtatja hatalmát. Ez a magyarázata annak, hogy a császár kérdőre vonta a magyar állam létjogosultságát, nem adta jelét annak, hogy nem kellett volna kivégeztetnie az aradi tizenhármat, soha nem rehabilitálta őket. Miután király lett, gyakran megsértette a nemzeti érzékenységet – ha mással nem, a Gott erhaltéval, az osztrák császári himnusszal és a sárga-fekete lobogóval.
A Ferenc József és a magyarok királya fel van vértezve masszív tényanyaggal a korszakot illetően, mégsem egysíkú. A kötet igazi hátulütője csak az elbeszélés, amely lehetne igényesebb. Ennek ellenére a mű korrekt és elegáns tudományos munka.