Mit is jelent az ország számára az a közel ötszázezer ember, aki az elmúlt években döntött úgy, hogy külföldön vállal munkát? Drámát – vágnám rá röviden, de az ennél érthetőbb válaszért vissza kell menni az időben.
Az uniós csatlakozáskor kevéssé vetettünk számot, hogy mindez együtt járhat a magyar munkavállalók Nyugatra áramlásával. Pedig a képlet tiszta volt. Az EU négy alapelve: a tőke, a szolgáltatások, az áruk és a személyek szabad áramlása a közösség határain belül. Ez sokkal inkább volt napi realitás, mint a „bécsi kávéház nyitásának” lehetősége, ami az uniós reklámkampány legbutább üzenete maradt. Sokáig nem indultak meg a magyarok, amit csak részben magyarázott, hogy több országban – Németországban és Ausztriában – átmenetileg korlátozták az újonnan csatlakozott országok polgárainak ottani munkavállalását. A helyzet differenciáltságát mutatta, hogy a lengyelek és a románok már akkor százezres számban kerestek és találtak munkát Nyugat-Európában. Az előbbiek Nagy-Britanniában, az utóbbiak leginkább Spanyol- és Olaszországban. Az ottani munkavállalást gátló rendelkezések jóval szelídebbek voltak, mint Németországban és Ausztriában, de a keletiek kiáramlását alapvetően nem ez teszi érthetővé. Lengyelországban és Romániában a 90-es évek második felében és a 2000-es évek első felében lényegesen rosszabb idők jártak gazdaságilag és politikailag, mint hazánkban. A külföldön munkát vállaló lengyelek és románok nagy száma ettől elválaszthatatlan.
Magyarországon a Bokros-csomag megteremtette a gazdaság számára azt a fejlődési pályát, amely az egyenletes növekedés alapjait rögzítette. A rendszerváltást követő évek brutális sokkja után (eltűnt másfél millió munkahely, ezerszámra zártak be, szűntek meg cégek és vállalatok) a halvány remény is remény volt. Az 1996-1997-es évek fordulópontot jelentettek, mert nőtt a GDP, a munkahelyek száma, a reálkereset és emelkedett a fogyasztás.
A növekedés vitorláit dagasztotta, hogy soha nem látott nagyságrendben érkezett a működőtőke Magyarországra, multinacionális (és annál kisebb) cégek egész sora látott komoly fantáziát hazánkban. A gazdasági felzárkózás megvalósítható forgatókönyvnek tűnt, még akkor is, ha az uniós csatlakozás környékén az olyan túlzottan derűlátó jóslatok születtek, amilyen az egykori SZDSZ-es gazdasági miniszterhez köthető. A „pannon puma” (vagyis Magyarország) olyan öles léptekkel dolgozza le az Ausztriához mért lemaradását, hogy tíz éven belül beérheti Budapest Bécset – így Kóka János. Ez az elképzelés már az elhangzásakor is inkább megmosolyogni való volt, de utólag olyan bántóan hruscsovi hangszerelésűnek tűnik, amely méltatlan egy felelős kormány tárcavezetőjéhez. Könnyű ma azt mondani, hogy mindebből semmi nem valósult meg, de ezt 2004-ben is pontosan lehetett tudni.
A kocka idehaza is nagyot fordult. A gazdaság 2006-tól lejtmenetbe került, a 2008-as világgazdasági válság egy minden értelemben legyengült országot vágott gyomorszájon. De ez csak a vég kezdete volt, mert a populizmus mérgező injekcióit Orbán igazán ekkor kezdte befecskendeni Magyarország testébe. Mindennek nem kizárólag politikai következményei lettek, bár önmagukban azok is súlyosak volnának. Hazánkban felütötte a fejét a „menekülési ösztön”. Hirtelen tízezrek döntöttek úgy, hogy nem idehaza keresik a boldogulásukat.
Nyilván az ilyen döntések nem vezethetőek vissza egy okra. Mégis a leghatározottabban gondolom, hogy a magasabb német, ír, osztrák és angol fizetések mellett nagyon sokan az egyre kibírhatatlanabb országgal is szakítani akartak (ha időlegesen is), azzal, amelyet korábban nem kívántak elhagyni.
Kalandvágy! – legyintett a miniszterelnök, ezzel ütötte el, amikor a parlamentben azzal szembesítették, hogy drámai mértékben felgyorsult a külföldre távozó magyarok száma. Szó sincs erről. Sokkal inkább egy basáskodó, a feudalizmus és vele a hűbéri viszonyok sok elemét magánviselő, ugyanakkor alapvetően bugris és félelemmel teli országból keresik a kijáratot mindazok, akik nem akarnak a hazai reménytelenségbe és kilátástalanságba belekeseredni, és még éreznek magukban annyi erőt, hogy mozduljanak.
Nagyjából félmillióra tehető azoknak a magyaroknak a száma, akik az utóbbi években vállaltak munkát valamelyik nyugat-európai országban. A szám önmagában mellbevágó, de a jobb érzékelhetőség kedvvért hadd írjam ide: ez megegyezik Szeged, Pécs és Debrecen teljes lélekszámával. Ha úgy tetszik: Magyarországról e három jelentős vidéki város „eltűnt”.
Ez a dráma, hogy visszatérjek a nyitó kérdésre adott rövid válaszhoz. El sem tudjuk képzelni, milyen lenne ez az ország az említett három város nélkül, pedig átvitt értelemben már egy ilyen ország mindennapjait éljük. Ötszázezer, többségében jól képzett magyar hiányzik itthon, akik nélkül a gazdasági növekedés, a fejlődés, az innováció, a felzárkózás még inkább herkulesi feladat, mint velük. Ha nem éppen reménytelen.
Ehhez más is kell, mint a hiányzó félmillió.
