- Fehér kakas, vörös bor címen jelent meg néhány hete legújabb kötete. Nem tudom eldönteni, hogy családtörténet, Kolozsvár történet, Erdély történet, vagy egy nemzettörténetet olvasok? Ön minek szánta?
- Mindenképpen egy szubjektív műfajnak. Ez egy emlékezés, amiben tényleg sok minden van. Ráadásul úgy is gondoltam és azt is mondtam mindenkinek, hogy életem végéig írni fogom. Amikor eddig eljutottam mégis úgy láttam, jó lenne ezt most megjelentetni. Folytatni szeretném persze, ezt jeleztem is a kötet végén, az új cím is megvan, Kakas és kereszt. De előtte volt nekem egy nagy feladatom, amit önként vállaltam, amit ma reggel fejeztem be. A 90. évfordulóra írtam meg a Korunk folyóirat történetét, a Korunk négy kapuja címmel. Kicsit pihenek, majd folytatom, a Vörös kakas, fehér bort immár az új cím alatt. Direkt nem úgy gondoltam, hogy egy szabályos időrendi, önéletrajzi mű legyen, hanem egy esszé-próza valami, ami olvasható is.
- Ebben a valamiben, ahogyan Ön nevezte, benne van egy picit minden – Ön mellett Kolozsvár, de az egész Erdély és egyben a magyarság 20. századi történelme is. Annyira „magyar” a felvidéki nagymama, a dési nagypapa, a Budapestről Kolozsvárra hazatérő apa, majd a Budapestre visszaszármazó unoka….
- Az az igazság, én nem is tudok másképpen ezekről a dolgokról beszélni, mert mindenhol összefonódnak ezek a területek, helyek és emberek. A Korunk történetben is kiemeltem, hogy régi szerzőink közül egyik Mexikóvárosból írt nekünk, a másik New Yorkból, a harmadik Stockholmból, jó néhányan Budapestről és innen Kolozsvárról. Akik ma szerkesztik a Korunkat, azok természetesen kolozsváriak, de ebből is látszik, hogy ma már tisztán magyar, vagy erdélyi, vagy erdélyi magyar történetet mondani, nem is lehet, mert annyi az átfedés, a kapcsolódás.
- Hogy érzi, az évtizedek teltével, szétszóródásunkkal és szétszabdaltságunkkal ez a magyar-magyar kapcsolat egyre szorosabb, szervesebb vagy egyre nagyobb a távolodás, a szétfejlődés? Évtizedekig volt a Korunk munkatársa, majd vezetője, volt, van rálátása a kulturális kapcsolatokra.
- Mindenképpen dolgozni kell, élni kell ezeket a kapcsolatokat, hogy megmaradjanak, ne csak emlékben. Szerencsére vannak visszakapcsolódások is, az utak nem teljesen lezártak visszafelé sem, bár nyilvánvalóan ez a ritkább. Ez a szétszóródás azzal a veszéllyel is jár, hogy távol kerülnek az azonos kultúrájú emberek és nemcsak kilométerben, hanem gondolkodásban is. A Korunknak most is egyik célja az, hogy ezeket a gondolkodásbeli hidakat építse. Most már elsősorban a magyar-magyar hidakat, de nyilván Európa felé is, nemcsak a magyarság vonatkozásában. Minket, erdélyieket a magyarság, a közép-európaiság, a kelet-közép-európaiság vagy az egész európaiság, - mondhatnám úgy is, hogy a civilizált világ, bár nem tudom, mit kell ma már ezen érteni - együtt foglalkoztat. Ez a Korunk lényege, immár 90 éve gyakorolja.
- Azt mondta magáról viccesen, hogy világcsúcstartó. Miért?
- Ötvennyolc éve kerültem a Korunkhoz, azóta ide tartozom. A folyóirat 90 éves, fennállása közel kétharmadában jelen voltam, ami azt hiszem tényleg világcsúcs.
- Hogy mondaná, egy erdélyi magyar vagy egy magyar kulturális műhelyt vezet?
- Azt mindenképpen mondanám, hogy erdélyi magyart, de nem egyedül. Már két főszerkesztőváltáson vagyunk túl. Jelenleg Kovács Kiss Gyöngy, előtte Balázs Imre József volt a főszerkesztő. Ez egy közös műhely, azt nem mondanám, hogy én vezetem. Voltam főszerkesztője, valamennyire nyilván még vezetem is, de már rég közösen a fiatalabb nemzedékkel. Mi folyamatosan hangsúlyozzuk, hogy az egész magyarságra figyelünk.
- Nemigen van már a Korunkhoz mérhető magyar folyóirat és egyben kulturális műhely a Kárpát-medencében. Ez szerkesztési, működési szempont?
- Erdélyben ilyen típusú folyóirat nincs is, egyébként Magyarországon sem nagyon. Volt valamennyire a Valóság, de az szépirodalmat sohasem közölt, mi igen. Erdélyben van még a két kimondottan irodalmi lap, a Látó és Helikon. A Székelyföld profilja hasonlít a Korunkéhoz, de azért más, kezdve attól, hogy sokkal fiatalabbak, és másképpen figyelnek, figyelhetnek a világra. Nekünk nagyon-nagy munkatársi gárdánk van mindenhonnan, és hála Istennek ez fiatalokkal is bővült. Nem csak azok vannak meg, akik túléltek sok változást, akár ország- és hazaváltást is. Sok fiatal közöl nálunk, akár tudományos kutatók - történészek, néprajzosok, filozófusok -, akár költők, prózaírók. Céltudatosan próbálunk egy teljes magyar skálát tükrözni, de nyilván nem vindikálhatjuk magunknak azt a helyzetet, hogy mi vagyunk a magyar kultúra, tudományosság és művészet centruma, ám azt, hogy az erdélyi mellett ez számunkra nagyon fontos, gondolom, ezt folyamatosan bizonyítjuk. Tényleg nagyon jelentős szerzőgárda – akadémikusok, neves írók, művészek vannak jelen hasábjainkon a teljes magyar nyelvterületről. Azt gondolom, nem csak mi figyelünk, hanem ránk is figyelnek. Sajnos nem annyian, amennyit szeretnénk, de egy ilyen értelmiségi folyóirat tulajdonképpen szűk körhöz szól. Ismerve a példányszámát az ilyen típusú folyóiratoknak, amelyek könyv alakban jelennek meg, azt hiszem, elég tekintélyesnek számít még ma is az az olvasógárda, amit megszólítunk.
- Mennyire kölcsönös ez? Már csak azért is kérdezem, mert elég gyakran újul ki az a vita, hogy túlzottan Budapest-centrikus a magyar kultúra, és ez a centrum hajlamos nem tudomást venni a vidékről. Ha a vidék, még határon túli is, akkor talán méginkább.
- Egyrészt azt mondanám, régtől fogva van így van ez. Hozzátenném, hogy Magyarországon nem veszik tudomásul, hogy Kolozsvár Erdély fővárosának tekinti magát, ugyebár ez sem újkeletű. De én azt gondolom, hogy aki ismeri, hogy ma Kolozsvár milyen irányba halad, persze, ezt most nem csak, és nem elsősorban a magyar kultúra, sajtó és tudományosság szempontjából értem, az nem kételkedik Kolozsvár centrum szerepében. Annyi Európára, világra szóló kulturális rendezvény van az utóbbi években Kolozsváron, azok a szörnyű funari évek a múltba tűntek, még akkor is, ha a román nacionalizmus helyenként felüti a fejét. A város hangulata teljességgel megváltozott. És jönnek ide a világból mindenhonnan, főképpen fiatalok. De ettől függetlenül azt mondanám, hogy az erdélyi magyar teljesítmény ma is olyan, hogy megérdemelné a figyelmet. A média viszont erre kevésbé, és nem érdemben figyel. A média egyre inkább csak a szenzációkra figyel, már nem tekinti feladatának a pozitív dolgok bemutatását. Ilyen tekintetben nem vagyunk középpontban és nem figyelnek ránk Magyarországról.
- Másrészt?
- Másrészt viszont el vagyunk kényeztetve. A kortárs magyar irodalom, művészet és tudományosság nagyjai folyamatosan jelen vannak hasábjainkon. Közölt nálunk Esterházy Péter (a beszélgetés az író halála előtt készült), Dragomán György és sokan mások. Az egyik legjobb kortárs történészünk, Romsics Ignác fontos szerepet játszik a Korunk történelmi vonalának alakításában. Tettamanti Béla, aki szerintem több mint karikaturista, ő az egyik legjobb kortárs magyar grafikus, 224 munkájának reprodukcióját hozta le a Korunk. Vagyis, mint mondtam, egyrészt nagyon el vagyunk kényeztetve, másrészt, a média által teljességgel mellőzve, így az átlagolvasó alig vehet tudomást rólunk. Az elektronikus médiában tulajdonképpen egyáltalán nem kap helyet az, amit képviselünk. Már a Duna Televízióban sem.
- És a hivatalos Magyarország? Van-e magyar állami támogatásuk, lévén a magyar kultúra egyik zászlóshajójáról szó, még akkor is, ha nem Magyarország területén működik a szerkesztőség?
- Van, a Nemzeti Kulturális Alaptól mi is kapunk. Nincs kiemelt támogatásunk, valamivel kevesebb, mint amit a Székelyföld kap – mert ha valamire figyelnek budapesti kormánykörökben, akkor az a Székelyföld. A kilencvenedik évfordulóra több rendezvényt tervezünk, lesz egy nagy nemzetközi konferencia is Kolozsváron, arra ígért némi támogatást az NKA. Hogy ezeket a rendezvényeket mennyire tudjuk majd fedezni, az kérdés, de reméljük, hogy igen. Legkomolyabb támogatónk a Communitas Alapítvány, és ami összegben nem mérhető ehhez, az a magántámogatás. Bár ez utóbbi jórészt odafigyelést jelent, számunkra igencsak fontos. (A Communitas az RMDSZ alapítványa, a román kisebbségi költségvetési támogatások kezelője.) Nagyon reméljük, nem jutunk el a megszűnésig vagy annak a szélére, mint több magyarországi folyóirat, és azt is, hogy nem kényszerülünk csak online változatban megjelenni. Mi azt reméljük, hogy életben marad a folyóirat nyomtatott változata, a Korunk műhely, a Korunk Akadémia, a Galéria és a könyvkiadó egyaránt.
- Azért is feszegetem a határon túliság kérdését, mert 2001-ben Ön a Médiahajón kapott egy díjat határon túli magyar kategóriában, romániai magyarként. Amikor átvette, azt mondta, reméli, ez volt az utolsó ilyen díj, amit így adnak ki, hiszen vagy magyar író, magyar újságíró az ember, bármilyen határok között és bármilyen állampolgárként műveli azt, vagy nem. Nincsenek különböző magyar kultúrák. Eltelt azóta 15 év. Változott-e bármi e téren?
- Attól függ, hogy hol. Mint kötelező megnevezés a romániai magyar megszűnőben van, de a határon túli él. Sokan és sokszor elmondták, hogy miközben magyar írónak képzeli magát az ember, rádöbbentik, hogy mégsem az. A „ki is a magyar?” megítélésére mondanék egy beszédes példát. A Magyar Tudományos Akadémiánál például az, aki nem él Magyarországon, az csak külső tag lehet, még akkor is, ha közben megkapta a magyar állampolgárságot. Az MTA doktora címet megkaphatja bármely magyar, aki a feltételeknek eleget tesz, de korábban, ha valaki nem élt Magyarországon, akkor egy vasat nem kapott, annak ellenére, hogy ugyanúgy fizetnie kellett ahhoz, hogy beadja dolgozatát, könyvét. Ma már a külső tagoknak is jár anyagi juttatás, de különbségtétellel. Az viszont szerintem világraszóló botrány, hogy míg az MTA külső tagok kapnak 65 ezer forintot, addig a Magyar Művészeti Akadémia ugyanilyen helyzetben lévő tagjai 265 forintot. Nem tudom, ki talál ki ilyeneket, de döbbenetes dolog, hogy ha valaki íróként, képzőművészként az MMA tagja, akkor azt teljesen másképpen minősítik, mint aki az MTA-nak ugyanilyen jelleggel és érdemekkel tagja. Ez egy megszégyenítő különbségtétel, ami ellen hiába kapálózik az ember. Mindenféle szempontból megszégyenítő – amiatt is, hogy az MTA Magyarországon élő rendes vagy levelező tagjai nyolcszorosát kapják, mint azok, akik nem az országban – határon túl, nyugaton vagy Amerikában élnek, de ugyanúgy a magyar tudományosságot szolgálják, az MMA-ról nem is beszélve. Nos, az ember nem azért dolgozik, hogy forintban hogyan ismerik el, de a kérdésére, hogy ki számít és mennyire számít magyar írónak, tudósnak, ez is válasz. Normális dolog az, hogy amit Fekete György akar, azt jóváhagyja a kormány, amit Lovász László, azt nem? Ezek abszurd dolgok.
- Térjünk vissza a 90 éves Korunkhoz. Erdélyi baloldali műhelyként jött létre. Három nagy korszakát ismerjük eddig, a Gaál, a Gáll és a Kántor korszakot, elsősorban e három névhez fűződik a Korunk története egyelőre. Ennyire sokrétűvé, aktív kiadót, galériát működtető, rendezvényeket szervező műhellyé az Ön vezetése alatt vált a rendszerváltás után.
- Ehhez azért néhány korrekcióm lenne. Azt nem kell elfelejteni, hogy Dienes László indította el a Korunkat 1926-ban és csak 1929-től vette át Gaál Gábor, akinek tényleg nagy érdemei voltak abban, hogy 1940-ig fenntartotta ezt a lapot és minőségileg is, minden időnkénti elfogultsága ellenére egy jelentős folyóirattá tette. Nem volt olyan folyóirat a világon, amely abban az időben az első számában kimondja, hogy a bolsevizmus és a fasizmus a világot fenyegető két veszély. Ezzel az alapállással indult a Korunk. Gáll Ernő és Balogh Edgár idejében is (Balogh 71-ben, Gáll 84-ben ment nyugdíjba) sok mindent csináltunk. A galériát 73-ban indítottuk el, és voltak Korunk délelőttök, amelyek a magyar tudományosság fórumai voltak, amikor nem volt Erdélyi Múzeum Egyesület és nem volt MTA fiók, mint most. Mindez működött, míg a hatalom le nem állította, s ezek az eredmények jelentős mértékben Gáll Ernő nevéhez fűződnek. Mi aztán 1990-től, amikor már lehetett, több irányba próbáltunk nyitni. Például a könyvkiadás felé, amit nagyon fontosnak hiszek. Nem olyan sok, de évente 10 könyvünk megjelenik. A galéria is újra működik, és a fiatalokra koncentrál, a Korunk Akadémia a történettudományra, a fiatalokkal való foglalkozásra, szerkesztőképzésre, műfordító képzésre és ilyesmire. A tematika is kitágult anélkül, hogy a Korunk két világháború közötti baloldali múltját megtagadta volna. De ezt a baloldaliságot tágabb kontextusba helyezte, hiszen a világ megváltozott és ma már egészen mást a jelent a baloldal és a jobboldal, mint a két világháború között. A Korunk is változott, mindenre próbál figyelni, a popkultúrától a szakrális terekig. Nagyon sok fiatal szerkesztő és szerző is érkezett hozzánk külső munkatársként, sok egyetemi hallgató jelentkezik nálunk. És számunkra nagyon fontos, hogy újra tudományos teljesítménynek számít, ha valaki a Korunkban közöl, ez is további lehetőségeket nyit. De mindez egy nagy közös munka.
– Hány embert jelent ma ez a közösség? Van-e kapacitás e sokrétű tevékenység folytatására?
- Időnként persze át kell gondolni, mit bírunk el még, egyrészt anyagilag, másrészt munkabírásban és munkaerőben. Az átkosban, Ceausescu, de méginkább Gheorghiu Dej idejében 24 fizetett belső munkatársa volt a Korunknak, ma pedig négy van. Sokan segítenek, akik legfeljebb egy-egy szám szerkesztése esetén kapnak minimális, inkább szimbolikus összeget. Én nyilván ingyen csinálom, amit csinálok, és nem vagyok egyedül. Mai tevékenységünk ráépült arra, ami egykoron elindult és működött. Ez egy jó hagyomány, amit nem letagadni, hanem tisztelni kell, még akkor is, ha voltak dolgok, főképp a Ceausescu-időszakban, amit rákényszerítettek a folyóiratra, a munkatársakra. De ebből is – például besúgók kérdésköréből – született lapszám és könyv. A Korunk történetben tényleg benne van az erdélyi magyarságnak és egy kicsit a magyarságnak, sőt, az egész térségnek, Kelet-Közép-Európának a története.