Amióta a brit nép – ha kis többséggel is – kiszavazta országát az Európai Unióból, és nagy esélyt teremtett, hogy tovább zsugorodjon, ami a Birodalomból megmaradt, félpolcnyi dolgozatot írtak arról, kik is döntöttek úgy, ahogy. Mintha nem volna teljesen mindegy, kik ők, akik a népfelség nevében, a történelem fintoraként éppen a képviseleti demokrácia őshazájában visszarúgtak egy túlérett politikai berendezkedésnek. A népfelség e mozdulata fájdalmas nyüszítésre késztette nem csak a brit politikai elitet, hanem azzal a hittel táplálja a jobb- és baloldali tekintélyelvű politikusokat is, hogy – ha már a demokrácia brit anyaföldjén ez megtörténhetett - most végre virágba szökkenhet az ő új tekintélyelvű államuk a kontinensen, sőt, Donald Trumppal még az atlanti túlparton is. Abban az Egyesült Államokban, amelynek demokráciája inkább kivétel a történelemben, semmint valamiféle trend eredője.
Azok, akik eltökélten hittek a képviseleti demokráciában, nem figyeltek eléggé az ókori bölcsekre, aztán sem Huizingára, sem Ortegára, sem Tocqueville-ra, de még „csak” John Lukacsra és George F. Kennanra sem. Azokra, akik figyelmeztettek, éppen a 21. század elejére általánossá vált népfelség szegheti nyakát a parlamentarizmusnak. Attól kaphatja a kegyelemdöfést, aki a felvilágosodással megteremtette. Elenyészett az az ováció is, amely Hans Krekeler német parlamenti képviselő szavait követte 1946 után, amikor a háború utáni német alkotmányozáskor kikelt magából: „A népfelség abszolúttá tétele – ezt érdekes módon csak a kommunisták kívánják – azt jelenti, hogy a szuverén nép azután elvetheti a demokráciát, és diktatúrát vezethet be. Valaminek korlátoznia kell a népfelséget, mégpedig az (alkotmánybeli) alapértékeknek és alapjogoknak.”
Túl vagyunk már azon, hogy a demokrácia jelenlegi formáját a köztársaság legkedvezőbb állapotának tartsuk, túl vagyunk már azon a tapasztalaton, hogyan zavarodott bele a népfelség önnön felületes túltájékozottságába, s hogyan emelt pajzsra önjelölt puccsistákat, akik – a magyar Orbántól a török Erdoganig - a nép nevében, szavára hallgatva, azt szolgálva építik ki a rendért, a biztonságért saját császárságukat. Túl vagyunk már azon, amikor a „jobboldal” irtózott még a népfelség elvétől, bár a választójogi cenzus népmegvető bevezetése is fel-felmerül nemcsak szélsőséges publicistáktól, hanem pártoktól is. Túl vagyunk már azon is - amin Krekeler oktalanul meglepődött -, hogy a népfelséget a francia forradalom mára igen csak unalmassá lett örökségeként csak a baloldal szajkózta. Ma nem tartja magát autentikusnak politikai erő, amely ne hivatkozna rá.
Túl vagyunk azon is, hogy megsejtsük a többség zsarnokságának mibenlétét. És legalább is többnyire Hitlerrel, kevésbé Sztálinnal megtapasztaltuk, mire jutott a világ, amikor az 1870 után született két hatalmas mozgalom, a nacionalizmus és a szocializmus hatalmi-birodalmi érdekekből erőteljesen vonzani kezdte egymást. Szintézisük nem történt, nem is történhetett meg, egymáshoz erőltetésük viszont ma is nagy erőkkel folyik: a népfelségre hivatkozva, nacionalista új-populistaként sikeresebben teszi ezt a szélsőjobb. A „baloldal” képtelen kezelni az általa eleve felmagasztalt népfelséget, miközben a nacionalizmussal szemben nem tudott új életet lehelni a hazafiságba. A jobboldal saját hatalmát nézve inkább sikeres a nép nevében a képviseleti demokrácia ellen indított támadásában, a bal meg zavartan motyogja rég elhalt osztályok és rétegek képviseletét.
Közben azért sokan keresgélik, hogyan lehetne valamiféle harmóniát teremteni a népfelség és a parlamenti képviselet között. Ötletek vannak a komolyan és kevésbé komolyan vehető, suiciden gyászos következményű népszavazásoktól az önleleplező magyar kvótareferendumon, a tragikomikus magyar nemzeti konzultációkon át, a görög agórákig. Ám egyelőre semmi olyan nem merült fel, ami kitisztíthatná az általános választások patthelyzetet hozó gyakorlatát, vagy kielégíthetné a választási ciklusok közben politikai némaságra ítélt polgárt. Aki amúgy gyorsan megunja a politikai színpadot, és az önjelölt autoriterek kezébe letéve sorsát, a tiltakozás következő bizonytalan napjáig megtér szűk horizontú tűzhelyéhez. Valamit kezdeni kell a Nyugat, de legalábbis Európai politikai berendezkedésével, mert ha a nacionalista nemzetállami tekintélyelv a „nép akaratából” győz, akkor a földrésznek jó időre befellegzett. Kiszámíthatatlanul legalább addig, amíg a népfelség – ha rövid, de annál hektikusabbnak ígérkező időre – meg nem unja a nyakában ülő hatalmat.
A népképviseletet tehát át kell formálni. Nem megoldás az ombudsmanok tömeges alkalmazása, mert őket is megválasztja, vagy kinevezi valaki. Nem megoldás a kétkamarás parlamenttel visszacsempészett arisztokratizmus, mert az arisztokrata kor lecsengett, az „új-arisztokratizmus” – látjuk – komikus. A köztársaságban talán mégis a közegyezség alapjaként szolgáló alkotmány és a törvényhozói hatalom kiterjesztésével zabolázható meg az állami öngyilkosságra hajlamos népfelség és a rá hivatkozó új-császárság. Vannak tapasztalataink, milyen előnyökkel járt a nemzethatárok légiesítése, a politikai határokat tagadó földrajzi-gazdasági régiók együttműködése. Semmi nem indokolja a politikai nemzetállamok fennmaradásának erőltetését. Európa politikai berendezkedését illene alaposan renoválni: új, európai alkotmánnyal; a nemzetállamok és Brüsszel; az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek; az Európai Tanács, a brüsszeli nomenklatúra és a nemzeti kormányok hatásköreinek újragondolásával; a gazdasági alapon szabadon szerveződő régiók tanácsának európai és nemzeti parlamenti egyenjogúsításával.
Akkor is beszélni kellene erről, ha a mai nagy menekültordibálás süketté tesz bennünket, hogy meghalljuk a jövőt.
