A Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott virrasztás megszervezése mellett egyik első kiemelt feladata volt a Magvető Kiadónak, hogy emlékülést rendezzen sztárszerzője, Esterházy Péter pályafutásának áttekintésére. A hiány felmérése címmel feltüntetett konferenciát az ELTE Bölcsészettudományi Karán, a Gólyavár épületben tartották pénteken. Alig valamivel a kezdés előtt csak pár tucat ember ült a padsorokban, de sajnos a nagyelőadó később sem telt meg igazán. Az eseményen háromfős etapokban szólaltak fel tudósok, értelmiségiek, de sokan - köztük Závada Pál Kossuth-díjas író, az elhunyt jó barátja, Csizmadia Tibor színpadi rendező - anélkül hallgatták az értekezéseket, hogy a megszólalók között lettek volna.
Szegő János, a Magvető szerkesztője, az esemény egyik koordinátora azzal a megfontolandó gondolattal vezette be a konferenciát, hogy Esterházy Péter munkássága kapaszkodót nyújthat abban is, miképpen lehetséges formát adni a gyásznak. Hermann Veronika, az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék adjunktusa ezután megemlékezett Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténészről, akit a valaha élt legnagyobb irodalomtudósnak nevezett. Az ő halálával is felmérhetetlen űr keletkezett a magyar irodalomban és kultúrában, mondta. A kollektív egyperces néma gyászkifejezés előtt emlékeztetett arra is, hogy Szegedy-Maszák és Esterházy remek barátok voltak, s a véletlen úgy hozta, mindketten ugyanabban a kórházban haltak meg (az irodalmár tíz nappal Esterházy után). Borhy László régész, az ELTE bölcsészkarának dékánja levelében arról írt, Esterházy Péterre, mint az egyetem volt matematikusi végzettséget szerző diákjára, s mint mindannyiunk nagy írójára emlékezik. Borhy leginkább azt emelte ki, hogy nagy munka előtt áll a szakma: azon a karon, ahol az emlékülést tartották, meg kell érteni a szerző irodalmi örökségét, ápolni, kutatni és továbbadni kell a munkásságát, s mindenekelőtt felmérni a hiányát.
A konferencián a legtöbb felszólaló arról beszélt, hogy az űr, amelyet Esterházy Péter az életből hatvanhat évesen kilépve okozott, nehezen felbecsülhető és megérthető ilyen korai fázisban. Bazsányi Sándor irodalomtörténész és esztéta az előadók közül elsőként azzal a helytálló kijelentéssel nyitotta a sort, miszerint Esterházy különlegesen népszerű alkotó volt. "Mindenki vagy majdnem mindenki ismeri, közülük mindenki vagy majdnem mindenki szereti. Azok is szeretik, akik egy megveszekedett sort sem olvastak tőle" - állapította meg. Rátért arra is, hogy egy regényírót nem csupán regényíróként lehet tisztelni, hanem polgártársunkként is. Erre egy meg nem nevezett "közjogi méltóságot" említett, aki Kertész Imrére emlékezve egyetlen olyan sort sem idézett az idén elhunyt Nobel-díjas írótól, amely irodalmi munkásságának a része, ellentétben a különböző médiafelületeken megjelent interjúrészleteivel. Bazsányi élelmes beszédében azt mondta, Esterházyt a szigorúan vett szépirodalmon kívül másért is lehetett szeretni. Kitért arra, hogy akárcsak Kertész, ugyanúgy Esterházy is még betegségétől kínozva is mindvégig jelen volt a közéletben. Majdhogynem attribútumként megemlítette haját, szemüvegét, iróniáját, a focit, majd nevetve hozzáfűzte: ha Esterházy Péter hallaná ezt a felsorolást, biztosan kiegészítené a híres "családi tokával."
Bazsányi fogalmazta meg legpontosabban és leginkább közérthetően, hogy Esterházy korai halálával jószerivel már csak a könyvei maradtak, de alakja is továbbélhet, úgy, ahogy még életében kultusz formájában jelen is volt. Az oktató elég bátor volt ahhoz, hogy szóljon arról is, az Esterházy-hagyaték darabjait megjelenésükkor változóan fogadta a szakma. Ahogy mondta, a könyveiben megtestesült irodalmiság egyre kevésbé volt igazán izgalmas a szakmának és a közönségnek, de az Esti, az Egyszerű történet vessző száz oldal... című két kötete, továbbá a Hasnyálmirigynapló megfellebbezhetetlen siker volt.
Kulcsár Szabó Ernő a szerző hagyományokhoz való viszonyát emelte ki FOTÓ: TÓTH GERGŐ
"A hagyományhoz való viszonyának a sajátosságával Esterházy prózája olyan kánoni összefüggések átrendeződése előtt is megnyitotta az utat, amilyenre eleddig nemigen volt példa a magyar nyelvű elbeszélés történetében. A magyar irodalmi kánon epikai vonulataiban hagyományosan ugyanis nem tudtak szert tenni meghatározó helyre olyan alkotások, amelyekből hiányzott a valóságábrázoló társadalomkritikai érdekeltség, a nemzeti-közösségi sorskérdések iránti érzékenység vagy amelyek bármely más értelemben nélkülözték az ún. létkérdésekkel való gondolatai (többnyire tragikus) szembesülés nyomatékait" - mondta Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténész.
A professzor szerint ha az irodalomszemléleti megosztottságainkat vesszük alapul, akkor Esterházy jóvoltából már három kánoni vonulat potenciális alakulástörténete is beszédes. "Mert ha a Petőfi-Ady-József Attila vonulat pártállami kánonján túl egy Arany-Babits-Márai humánideológiai vonal kirajzolódása is valóságosnak tekinthető, akkor Esterházy prózájának irodalom- és világszemléleti potenciálja egy olyan harmadik kánoni irányt is lehetségesnek mutat, amelyben primer nyelvművészeti (tehát elsődlegesen irodalmi) okokból a távoli időből Arany János, majd Kosztolányi s később Weöres Sándor látszanak meghatározó pontoknak" - vélte.
Kovács András Bálint, az ELTE filmelmélet és filmtörténet szakának egyik alapítója arról beszélt, hogy Esterházy több mint harminc éve benne van minden mondatunkban, de hiába próbálunk hozzá hasonlóan megszólalni. Költőien fogalmazva azt mondta, a szerző írói tevékenysége, emberi mivolta és habitusa az egész magyar irodalomra nézve ritka, ezért már-már olyan, mintha véletlen lett volna, hogy itt járt közöttünk. Emlékeztetett: prózája, stílusa és gondolkodásmódja is divat lett. Művei nem bizonyultak könnyen filmre adaptálhatónak, jegyezte meg, hozzátéve, ha bárkivel analógiát állíthatna fel, akkor leginkább Jancsó Miklóshoz hasonlítaná. Mint mondta, Jancsó is radikális volt, akit a komolyság és játékosság kettőssége - Kovács hajszálpontos elnevezésében: őszinte szerepjátszás - jellemzett. Értekezésének végén nem csak azt említette meg, hogy a sok nyelvre átültetett műveket alkotó író szellemi igazodási pont, hanem azt is mondta, hogy életét egy olyan világban kellett befejeznie, ahol a magas kultúra csak szubkultúrává silányult.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen igyekeztek a szerző életművét az interdiszciplinaritás jegyében vizsgálni. A Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója, Kovács Géza azt mondta, Esterházy sokat foglalkozott a zenével, bár azt vallotta, nem ért hozzá, csak nagyon érdekli maga a zene és a zenét művelők. Felidézte humoros és leleményes megnyilvánulásait, s azt, hogy a Harmonia caelestis az európai egyházzene meghatározó alkotásáról kapta címét.
