1969-ben került ide, akkor kávéházként működött az intézmény, ő csinált belőle nemzetközi szinten is jegyzett éttermet. Jó néhány világnagyság megfordult itt, patinás, vaskos, bőrbe kötött vendégkönyvek őrzik a bejegyzéseiket. És persze a hazai művész, tudós, politikus világ színe-java. A magyar tradíciókat vivő konyha volt itt, az ételeket nem is különösebben megújítva, de meglehetősen jóízűen főzve, és fölöttébb mutatósan tálalva. Specialitásnak számított a libamáj, többféle módon elkészítve, most is szerepel az étlapon a régi időkből átmentett libamáj trió. Vad is mindig volt, meglepve láttam, hogy most nincs, megnyugtattak, hogy azért lesz majd. Valami főzelékre is rendszeresen lehetett számítani, méghozzá igencsak finoman elkészítve. De hát már a bezárás előtti időszak, bár akkor is remek volt, amit itt ettünk, nem volt a fénykorszak, elfogyóban voltak a vendégek, tehát változásra volt szükség.
Földvári Gábor, akinek a neve leginkább a Trombitás étteremhez kötődik, és akinek az utóbbi időben nem a vendéglátás volt a fő területe, gondolta úgy, ha neki még valaha vendéglője lesz Budán, akkor csakis a Vadrózsa érdekli. Őt is lenyűgözi ez a környezet, hosszú ideig ezt tartotta az ország legjobb vendéglőjének. Belevágott, és gyönyörűen felújította az épületet. Megkérte a jeles szakembert, Buday Gábort, aki már nyugdíjba vonult, de a Gundel vezérigazgatója volt, hogy segítsen az új profil és a vendégkör kialakításában. Meg akarják tartani az eleganciát, de oldottabbá szeretnék tenni a hely hangulatát. Eltűnt például a fehér kesztyűs kiszolgálás, ami többeket feszélyezett. Az eddiginél jelentősen kedvezőbb árfekvést alakítottak ki. Séfhelyettesként itt van a régi korszak akkor harsogóan fiatal séfje, Horváth Dániel, akinél igen jót ettünk. Az új séf Müncz Gábor, több helyen tanult külföldön is, volt a Gundel főszakácsa, vezette például a Múzeum konyhai hadműveleteit. Egyszerű, közérthető, a magyar hagyományokon alapuló, jóízű ételeket, és elégedett vendégeket akar.
Vegyes Vadrózsa ízelítővel kezdünk, ami puha libamájat, füstölt libamellet, a disznósajt mintájára készített különlegességet, ízletes libasajtot, libakolbászt, és úgynevezett inaszt tartalmaz, ami a Rosenstein vendéglőben is kapható, ott közérthetően libaszalonnának nevezik. Jó bevezető a már-már kalácshoz közelítő pazar kenyérrel. A levesek közül a marhatea roppanó zöldségekkel, töltött uszállyal, erős marhahús esszencia, marhafarokkal, amibe csirkemellet töltenek. Igazán ízes nedűt eredményez. Vegetáriusoknak is ajánlható a vargánya rizottó rásütött kecskesajttal és bébi parajjal. Kiváló a rizs állaga, nem válik nyúlóssá az étel, harmonizálnak egymással az ízek.
Főleg a már korábban is itt lévő, még mindig ifjú, pontos, közvetlen, de soha nem tolakodó, profi Juhász László szolgál ki bennünket. A hangulatot fokozza Gombkötő István diszkrét, de élvezetes zongorajátéka, ami itt hagyomány. Megvették a tavaly elhunyt, legendás zongorakísérő, Gyarmati István hangszerét, aki alkalmanként itt is játszott, és itt ismerte meg a feleségét. Most róla nevezték el a nagytermet. A főételek közül az étlapon rosé módra ígért kacsa mellett, aminek szép rózsaszínnek, és zaftosan nedvdúsnak kellene lennie, túlsütik, amitől kissé szárazzá válik. Sajnos ugyanez a helyzet a báránygerinccel is. És a desszertek sem kellően kimunkáltak még. A somlói olyan, mint egy pohárkrém, túl édes, cukorszemek roppannak benne, és csak a legalján van piskóta, így a különböző ízek nem olvadnak össze. A zserbó tányérdesszertként érkezik, ez is túlédesített, ebben is ropog a cukor, diónak viszont nyoma sem érződik.
A Vadrózsa most is varázslatos, de érződik, hogy a konyha, ami már nagyszerű ételeket is készít, sok tekintetben még keresi az útját.
