Pincér ismerősöm mesélte még tavaly, hogy nála betelt a pohár. Vett egy mély levegőt, és pontosított: nem csak nála, az egész személyzetnél. A nagyvárosi, jól menő étterem tulajdonosát közösen és udvariasan arra kérték, hogy emelje meg a bérüket. Az alkalmazottak tisztában voltak az étterem forgalmával, így nagyjából azzal is, mekkora havi bevételt kasszíroz a főnök.
A hazai viszonyok ismeretében félsikernek kell elkönyvelni (hiába, itt pénzről volt szó!), hogy a tulajdonos nem kezdett el üvöltözni, és nem kérte ki magának a dolgozók felvetését. Halkan válaszolt, és mondandójának lényegét úgy foglalta össze, hogy nagyjából annyira futja, amennyit eddig fizetett. Magyarázatként hozzáfűzte, nagyon magasak az élőmunkát sújtó adók. („Nektek fogalmatok sincs, mennyire” – kezdte el játszani a sokat tudó üzletember szerepét, nem túlságosan hitelesen.) De mert ő is érezhette, hogy ez önmagában kevés lesz, homályosan olyan hitelekről kezdett beszélni, amelyeket még az étterem indítása előtt vett fel. Ezeket törleszteni kell – tette hozzá. Ez akkor is így van, ha ti erről nem tudtok – ért mondandója végére, ami egyértelművé tette, hogy nem lesz béremelés.
A tulaj fia néhány héttel a fenti „bértárgyalás” után érettségizett. A srácot minden alkalmazott ismerte, gyakran bejárt az étterembe. Legtöbbször pénzért az apjához. Nem távozott üres kézzel. Inkább kettesekkel, mint hármasokkal evickélt végig a négy gimnáziumi éven a fiú, aki végzéskor egy új 3-as BMW-t kapott szüleitől ajándékba. Ekkortól nem gyalog érkezett apjához. A pincérek kezében megremegett a tányér és a levesestál, amikor meglátták a csodagéppel leparkoló fiút. Apja éppen egy ismerősével a teraszon kávézott, intett a fiának, majd asztaltársához fordult: Tudod, ez volt minden álma. Mikor vegyem meg, ha nem most? – és elégedetten felnevetett. Hitelre vetted? – kérdezett vissza ismerőse. Megbolondultál? – érkezett a gyors válasz.
A pincérek – éppen hárman szolgáltak ki a teraszon – hallották a párbeszédet, sokat mondóan egymásra néztek, és olyan ingerülten rúgtak a konyhába vezető csapóajtóba, hogy az majdnem kitört. A kiadópulton kiabáltak be a két szakácsnak, hogy jöjjenek ki, és nézzék meg, mi miatt nem jut a béremelésre. Egy hónap múlva valamennyien egy osztrák autópálya melletti motel éttermében dolgoztak, és ajándékképpen két nappal felmondásuk előtt közölték a főnökükkel, hogy ideje lesz új személyzet után néznie.
Ez egyetlen a nagyon sok hazai történet közül, mégis segít megérteni, milyen folyamatok alakítják itthon mostanság a munkaerőpiacot. A gyalázatosan alacsony magyarországi jövedelmek tarthatatlanságát jelezte, hogy a nálunk nem vagy alig jobb helyzetben lévő volt szocialista országokhoz mérten is kifejezetten alacsony (volt) a magyar átlagjövedelem. De kibontható ez az összehasonlítás szakmákra és szakmacsoportokra is. Ezt az elmaradást semmi nem indokolta, még a termelékenységi és a versenyképességi mutatók sem (pedig ezekben gyalázatosan rosszul teljesítünk 2010 óta), mert olyan ágazatokban is nagy volt az elmaradás, amelyekben ezek a közgazdasági szempontok alig érvényesíthetőek. Az alacsony magyar béreket önmagában még a legális és a tényleges havi jövedelem (tudom, a bér és a jövedelem nem egymás szinonimái, az egyszerűség kedvéért használom most így) közötti különbség sem teszi érthetővé, mert a zsebbe kapott, adózatlan pénzekkel együtt is Kelet-Közép-Európa legrosszabbul keresői közé tartozunk.
Ebben a nagy magyar vigasztalanságban (pincérismerősöm elbeszélése ezt illusztrálja), mégis reményt keltő folyamatok rajzolódnak ki. Ha lesz idehaza bérfelzárkózás – márpedig lesz, sőt az elmúlt évben erőteljesen meg is indult –, akkor mindez nem a kormánynak, nem a minimálbér emelésének, még csak nem is a szerény szerepet játszó szakszervezeteknek lesz köszönhető, hanem a külföldre távozó magyar munkavállalóknak. Ez a sok százezer ember olyan űrt hagyott már most maga után, amit nem lehet betölteni. Riasztóan magas számokat közölnek a betöltetlen hazai álláshelyek számáról, és semmi jele annak, hogy a helyzet javulhatna. Éppen ellenkezőleg.
Valami véget ér(t) Magyarországon. Az állást kereső munkavállalók esztelen kiszolgáltatottsága, és vele a nagy számuk. Már nem mondhatják a munkaadók, amit az elmúlt huszonöt évben valamilyen visszaadhatatlan fölénnyel vágtak a magasabb bért követelő alkalmazottak szeme közé: Tudjátok, hányan várják, hogy a helyetekre lépjenek? Ezzel a mondattal minden követelődződnek befogták a száját. Időközben a gyár- és üzemkapuk elől elfogytak a bebocsátásra várók. A bent lévőket már nem lehet velük riogatni. De szakácsot, pincért, kamionvezetőt, altatóorvost, informatikust, mérnököt, forgácsolót, maróst, esztergályost lasszóval sem lehet fogni.
Mindez újragondoltatja a cégvezetőkkel az eddigi fizetési ajánlataikat, és formálhatja a munkavállalókról kialakított szemléletüket. Étterem tulajdonosunk pedig eltűnődhet: mennyire volt jó döntés BMW-t venni a fiának.
