Süketek párbeszéde zajlott Brüsszelben szerdán a NATO-Oroszország Tanács ülésén (legalábbis az azt követő nyilvános tájékoztatások szerint), de az utóbbi évek mélyülő feszültsége tükrében már az komoly eredménynek számít, hogy egyáltalán egy asztalhoz ültek a felek.
A nyugati világ és annak egyik képviselőjeként a NATO is azzal vádolja Oroszországot, hogy a Krím-félszigetet a nemzetközi jog megsértésével csatolta el Ukrajnától, valamint azzal, hogy a moszkvai vezetés támogatja a kelet-ukrajnai szeparatista erőket, fenntartva ezzel a háborús helyzetet Ukrajnában. Emiatt több mint két éve megszakadt az intézményesített kapcsolat az észak-atlanti szövetség és Oroszország között, az utolsó NATO-Oroszország Tanács ülést 2014 júniusában rendezték meg, 2016 áprilisában diplomáciai szinten találkoztak a felek.
Párbeszédre van szükség
2014-ben Jens Stoltenberg, akkor még alig három hónapja hivatalban lévő NATO-főtitkár jelezte, hogy a tanács összehívása nem jelenti a korábbi állapotokhoz való visszatérést, de mint fogalmazott, párbeszédre szükség van. Stoltenberg, akinek hangneme dán elődjéhez, Anders Fogh Rasmussenhez viszonyítva, sokkal mérsékeltebb, minden kompromisszumképessége és rugalmassága ellenére sem tudta kimozdítani ezt a feszültségekkel terhelt viszonyt a holtpontról. És főképp nem tudta a tagállamokon belüli nézetkülönbségeket kiegyenlíteni.
A balti országok illetve Lengyelország és Románia az ukrán válság kirobbanása óta nagyobb NATO-jelenlétet igényel területén, amit Moszkva nyilván kifogásol, és nemzetközi jogsértéssel vádolja a határai mentén egyre nagyobb teret nyerő nyugati katonai szövetséget. Franciaország nem érzékel semmiféle katonai fenyegetést Oroszország részéről, a német külügyminiszter NATO kardcsörtetésről beszél az utóbbi időben megszaporodott szövetségi hadgyakorlatok miatt, a déliek semlegesek, a keletiek egyre jobban félnek, Törökország épp békül Oroszországgal, az Egyesült Államokban pedig újraéledni látszanak a hidegháborús beidegződések és érzelmek.
Ilyen körülmények között szinte lehetetlen olyan közös szövetségi álláspontot létrehozni, amely mindenkinek tetszik. Ha mindehhez hozzátesszük azt is, hogy a NATO-ban gyakorlatilag az történik, vagy legalábbis túlnyomó részt az, amit Washington akar, akkor az európai tagállamok igencsak elégedettek lehetnek a varsói csúcs után, és Moszkva is kaphatott volna ennél komolyabb üzenetet is. A keleti dandárok létrehozását ugyan elfogadta a csúcs, de ami legfontosabb Moszkva számára, Ukrajna és Grúzia ezúttal sem kapott konkrét meghívást vagy konkrét ígéretet a NATO tagságra.
Kalasnyikov a bokorban?
A négy nappal később, szerdán Brüsszelben összeült NATO-Oroszország Tanács ülése kapcsán nem az volt a kérdés, hogy lesz-e közös megoldás, inkább az, mennyire vesznek össze a felek. Moszkva a tanácskozásig nem hozott „válaszintézkedéseket” a varsói NATO intézkedések miatt, de jelezte, hogy erre „rákényszeríti” a szövetség. Azt viszont újra kikérte magának a Kreml, hogy Oroszország veszélyt jelentene a környező államok biztonságára vagy bármely ország biztonságára nézve.
Érdekes, hogy mindkét fél csakis válaszlépésekről beszél, mindkettő a másikat vádolja a viszály okainak előidézésével és annyi érvet hoznak, hogy csak optika és érzelem kérdése, hogy ki kinek ad igazat. Tény, hogy a NATO nyomul a szovjet határ közelségében, és az is biztos, hogy ezt fordított esetben az Egyesült Államok is igencsak zokon venné. Mint ahogy tény az is, hogy 2014 óta a Krím-félsziget nem Ukrajna, hanem Oroszország része de facto, és a donyecki bokrokban sem termett a fákon gyümölcs helyett Kalacsnyikov, tank, rakétavédelmi rendszer és képzett katonatisztek, akik a helyi civilekből néhány hét alatt bevethető katonákat tudtak képezni.
Moszkva a brüsszeli tanácskozáson a NATO varsói döntéseinek felfüggesztését, a balti államokba, Lengyelországba és Romániába tervezett újabb haderő leállítását, a NATO aktivitásának megszüntetését az orosz határ közelében, és figyelmeztetett, hogy a NATO jelenlét vagy aktivitás növekedése a Fekete-tengeren „komolyan destabilizálná a helyzetet”, nyilatkozta sajtótájékoztatóján az Oroszországot képviselő Alekszandr Grusko.
A tanácskozás mindössze három órát tartott, ami után Jens Stolntenberg úgy fogalmazott, „ma sem született közös álláspont”. Bizalomerősítő, őszinte és nyílt párbeszéd kezdődött a NATO és Oroszország között az átláthatóság növelése érdekében. Jó hangulatú tárgyalás volt, de megállapodni nem tudtunk – mondta a főtitkár. A NATO egyértelművé tette, a továbbiakban is jogellenesnek tartja a Krím elcsatolását, Oroszországot pedig felelősnek a kelet-ukrajnai konfliktusért, támogatja Ukrajna területi integritását és nemzeti szuverenitását, és Oroszországot is sürgeti a minszki fegyverszüneti megállapodás maradéktalan tiszteletben tartására.
A NATO fenntartja azt az álláspontját is, hogy Oroszország ukrajnai fellépése aláásta euro-atlanti biztonságot, valamint a NATO-Oroszország kapcsolatokat.
Működhetett volna
A 2002-ben alakult NATO-Oroszország Tanács egy tárgyalási fórum, amelynek keretében a korábbi hidegháborús felek közös válaszokat keresnek a közös fenyegetésekre és közös biztonsági kihívásokra, mint például a terrorizmus, cyberbiztonság és egyebek.
Akár működhetett volna, ezt bizonyította az idáig vezető út is. A Tanács nem a semmiből nőtt ki 2002-ben, a NATO-orosz kapcsolatok formálisan 1991-ben kezdődtek, s egy ideig jó irányba fejlődtek. 1991-ben csatlakozott az Oroszországi Föderáció az Észak-atlanti Együttműködési Tanácshoz, amely 1997–ben keresztelkedett át Euro-atlanti Partnerségi Tanáccsá. A fő cél a hidegháború nyomainak eltüntetése lett volna, az, hogy állandó párbeszéd induljon az észak-atlanti szövetség és az egykori nagy rivális között.
Oroszország kezdetben éltanulóként teljesített, 1994-ben a Partnerség a békéért mozgalom részese lett, ami lehetővé tette immár a gyakorlati együttműködést is. Moszkva első ilyen gyakorlati lépése az volt, amikor 1995-ben nagy létszámú kontingenst ajánlott fel a bosznia-hercegovinai NATO-békefenntartó erők – akkor még IFOR - állományába.
1997-ben írták alá a NATO-Oroszország Alapító Okiratot, ami hivatalos alapot teremtett a NATO-orosz kapcsolatoknak. Ezt követte a NATO-Orosz Állandó Közös Tanács felállítása és a kétoldalú konzultációs és együttműködési programok elindítása.
A felszín alatt nyilván ott voltak a beidegződések és reflexek, a több évtized alatt meggyökerezett bizalmatlanságot nem tudták kiirtani a formális lépések, mindenféle tanácsok. Ennek első mindenki számára észlelhető megnyilvánulása Szerbia bombázás volt a koszovói háború idején (1999. március 24-én kezdődött és 78 napon át tartott). Ez még nem hozott orvosolhatatlan törést, a diplomáciai rendezésben már Moszkva aktív szerepet vállalt és békefenntartókat is küldött a KFOR erősítésére.
(Nem közvetlenül a NATO–orosz együttműködési történet része 2001 szeptembere, az Egyesült Államok afganisztáni háborújának kezdete, de mindenképpen azt mutatja, hogy a hidegháború emlékei és beidegződései halványulni kezdtek és hogy tényleg volt remény e viszony normalizálására. Ekkor még Putyin maga ajánlotta fel Washingtonnak és Bushnak katonai repülőterei használatát a hadműveletben részt vevő amerikai erők számára. A lehetőséggel élt is Washington, egészen jó együttműködés volt abban az időben a két ősellenség között.)
Nem lett sikertörténet
2002-ben született meg mai formájában a NATO-Oroszország Tanács, de ez már nem lett sikertörténet. A 2001. szeptember 11-i amerikai terrortámadás minden bizonnyal szerepet játszott létrejöttében, hiszen addig még nem tapasztalt módon világított rá arra, hogy a legnagyobb közös fenyegetés a nemzetközi terrorizmus, amelynek legyőzésére külön-külön esély sincs.
A nagy törés talán a 2008-as bukaresti NATO-csúcsig vezethető vissza. Ekkor még megnyughatott Moszkva, hogy az erőteljes amerikai nyomás ellenére sem kapott NATO meghívást egyetlen volt szovjet tagköztársaság, konkrétan Ukrajna és Grúzia, de az amerikai rakétapajzs vita innen eredeztethető, hiszen a NATO Bukarestben bólintott rá a rakétavédelmi rendszer európai kiépítésére.
Bush: A cél a szabad és békés Európa
„A mai nap komoly eredmény egy nagy szövetség és egy nagy európai nemzet számára. Két korábbi ellenség most partnerré vált, leküzdve 50 év megosztottságot és egy évtizednyi bizonytalanságot.
Ez a partnerség közelebb visz bennünket egy még nagyobb célhoz: a történelemben először egységes, szabad és békés Európához.” Így vélekedett George W. Bush amerikai elnök 2002. május 28-án a NATO prágai csúcstalálkozóján a NATO-Oroszország Tanács felállításáról.
Obama: Európa mindig számíthat az Egyesült Államokra
”Jóban-rosszban, mindig számíthattok az Egyesült Államokra” – mondta Barack Obama amerikai elnök a varsói NATO-csúcs utáni sajtótájékoztatón. A NATO fennállásának hetven éve során még soha nem nézett szembe egyszerre ennyi kihívással, vélekedett Obama, a legfontosabb kihívások közé sorolva, a terrorfenyegetés és menekültválság mellett Oroszország növekvő katonai aktivitását és fenyegetését, Ukrajna területi épségének Oroszország általi megsértését is.
A NATO–Oroszország Tanács akkor még következő brüsszeli ülése kapcsán az amerikai elnök azt hangsúlyozta, hogy a NATO-orosz kapcsolatok mindaddig nem állhatnak vissza a korábbi szintre, amíg Oroszország nem teljesíti a minszki megállapodásokban foglaltakat Ukrajnával kapcsolatban.
A végzetes lépés azonban nem ez volt 2008-ban, hanem az augusztusban kirobbant orosz-grúz ötnapos háború, ami a környező országok biztonságérzetét földig rombolta. A pontot az i-re és talán a NATO-Oroszország együttműködésre a Krím-félsziget annexiója tette fel, 2014. márciusában, majd néhány hét múltán az orosz (máig tagadott) katonai segítségnyújtás a kelet-ukrajnai szakadároknak.
A segítségnyújtás nem teljesen fedi a valóságot, orosz haditechnika és stratégiai irányítás nélkül Putyin budapesti sajtótájékoztatóján használt szavaival élve, valóban „donyecki traktoristák” eleve esélytelen harca lett volna a kelet-ukrajnaiak lázadása egy profi hadsereggel szemben, egy újabb ötnapos, nem pedig két éves háború.
A NATO 2014 júniusától függesztette fel kapcsolatait Oroszországgal, ekkor ülésezett utoljára a NATO-Oroszország Tanács.