Annyira tetszett a Tiszta szívvel című magyar film a Karlovy Vary fesztivál nézőközönségének, hogy percekig állva tapsolt a dugig telt terem, aztán a hallban hosszú ideig tartották szeretetük fogságában a személyesen megjelent főszereplőket, Fenyvesi Zoltánt, Fekete Ádámot, Thuróczy Szabolcsot és Till Attila rendezőt. Mindenki akart egy szót, egy autogramot, s még tévényilatkozatra is sor került. Az egész stáb, amely elkísérte a filmet az East of the West, az első és második filmesek versenyére, az örömtől szinte bódultan fogadta a cseh nézők őszinte reakcióját. Még Till Attila is úgy fogalmazott, egészen meghatotta a nézők lelkesedése és szeretete.
Már a vetítés alatt megszületett a csoda, amiről egy filmrendező álmodhat: most megtapasztalhattuk, milyen az, amikor a nézőtér együtt lélegzik a filmmel. Azt már régen érezni lehetett, hogy a cseh mozinézők érzékenyek és különös affinitásuk van a humorra. Till Attila története pedig bő kézzel ontotta számukra a hangos nevetni valót. Olyan finom nüanszokban is felfedezte a közönség a humort, amire gondolni sem merhettünk, hiszen a cseh filmnyelv – a több nyelvű G. Szabó László újságíró kollégánk szakértő megjegyzése alapján – jóval tartózkodóbb, visszafogottabb, mint az erőteljes indulatát nagyon változatos formában elkerekítő magyar.
Tehát a gyakran felcsattanó nevetés révén bebizonyosodott, hogy a film nem csekély nyelvi humora mögött egy lényegibb, összetettebb, érzékenyebb humor is dolgozik. Aki látta a filmet otthon, az pedig emlékszik, hogy milyen merészen él a film a fekete humor meg az önirónia lefegyverzően üde eszközével.
Az az abszurd krimi-vonal és a feszült akciózás, ami oly különlegessé teszi a Tiszta szívvel kerekesszékes hőseinek történetét, értő szemekre és fülekre talált itt, és a hősök nem mindennapi nehézségei pedig érző szívekre. Fenyvesi Zoltán, aki Karlovy Vary ékszerdoboz jellegű szépségével is kerekesszékben közlekedve ismerkedik az őt elkísérő anyukája társaságában, meséli, az utcán nem egyszer állították meg, mert ráismertek. Beszélgetésünk közben a fesztiválközpontban épp egy fiatal lány lép hozzá, és annyit mond: köszöni a filmet.
A történet szerinti barátja, az ugyancsak mozgáskorlátozott Fekete Ádám - a filmben az ő humora a csípősebb – nem viccel, amikor érdeklődésünkre azt mondja: egészen megdöbbentette, milyen őszinte és nyílt nevetéssel merte fogadni a fesztiválközönség a sztorit. Igen, egyáltalán nem szorongott a nézőtér, hogy a nevetéssel netán megbántja a testi mivoltukban más szereplőket. „Mertek nevetni”, mondja Ádám, és ez nagyon elégedetté teszi őt. „Azt jelenti, ugyanolyan embernek néznek, mint akárki mást, aki kerülhet humoros helyzetbe, s akkor szabad nevetni.”
Pazar összeállítással tisztelgett a fesztivál az életművéért Kristály Glóbusszal kitüntetett Willem Dafoe filmszerepeiről. Még a pályáját jól ismerők is ámulva nézték, milyen rendkívül sokszínű, egymástól elütő, lenyűgözően meggyőző alakításokkal járult hozzá – ahogy azt a díj indokolása fogalmazza – a világ filmművészetéhez. De hogy ehhez még milyen összeszedetten és velősen válaszol a szerepeire vonatkozó kérdésekre, azt a sajtókonferenciáján tapasztalhattuk. A Jézus utolsó megkísértéséről, amelyet itt is vetítenek, közhelyek helyett azt mondta, Scorsese rendezése az emberi motívumokat hangsúlyozta, Jézus nála a munkásosztály soraiba tartozó ember.
A rendezővel első pillanattól megértették egymást a filmnek erről a lényegéről. Lényegében a legnagyobb segítséget Dafoe Jézus alakjának életre keltéséhez, addig soha nem látott intim közelségbe hozásában Pasolini filmjétől, a Máté evangéliumától kapta. Ami az Antikrisztusban eljátszott, sok bírálat szerint rendkívül provokatív alakítását illet, jó barátok Lars von Trierrel. Amikor a filmjeivel a kedélyeket borzoló hírneves dán megmutatta neki a forgatókönyvet, hogy kikérje a véleményét, kiderült, Dafoe remeknek tartja az írást és izgalmasnak a férfi hős szerepét. Von Trier azonnal lecsapott rá, így lett Dafoe a főhőse.
A sajtókonferencia legerőteljesebb része volt, amikor Dafoe Pasoliniről beszélt, az intellektuális és morális hatásáról. Nem csak rendezőként a legkedvesebb Dafoe számára, de emberi nagyságát is különlegesnek tartja, mert mindig mindent meg tudott kérdőjelezni. „Politikailag elkötelezett kommunista volt, de megkérdőjelezte a kommunista rendszert. Meleg volt, de nem állt a másságból mozgalmat építők élére.”
Karlovy Varyban megrendítő volt a nyitófilm, bár a nyitófilmek természetüknél fogva nem szoktak megrendíteni. Sean Ellis angol rendező főként angol színészekkel, cseh-angol-francia koprodukcióban rendezte meg azt a történelmi drámát, amikor Prágában a csehszlovák ellenállók az Angliában kiképzett, ejtőernyővel ledobott, dezertőr cseh és szlovák katonák merényletet szerveztek és hajtottak végre a náci helytartó, Reinhard Heydrich ellen 1942-ben. A producer itteni bejelentése szerint a filmet az egész kelet-európai régióban, így tehát nálunk is bemutatják. Most tehát csak annyit, ez a film ismét képes arra, amire már jó ideje nem láttunk példát. A hazájukért az életüket áldozó hősöket mutat be és a legnemesebb értelemben állít önfeláldozásuknak emléket.
Nem hibátlan munka, az első rész kívánnivalókat hagy maga után, a történelmi figurák emberi árnyalása elmarad, a történet azzal az irtózatos nehézséggel küszködik, hogy egy nagyon bonyolult, szerteágazó, több szálon futó históriát elfogadhatóan sűrítsen össze. Az első óra után azonban, amikor a nácik hajtóvadászatot indítanak a merénylők ellen, felpörög a film, az akciók rettenetes megtorló jellege döbbenetes erejű filmes jelenetekben tárul elénk. Ellis rendezése és színészei - mindenek előtt a két fő végrehajtó, Jan Kubis és Jozef Gabcik életre keltői, Jamie Dornan és Cillian Murphy – minden pátosz nélkül, kegyetlenül tisztán, nemes egyszerűséggel mutatja, mit jelent tudatosan választani a halált a hazáért.
Rémületes erejű a harccal és védekezéssel, a legkegyetlenebb bosszúval teli óra. Még a zsöllye is remegett a hátunk mögött az irtózatos hanghatástól. De minden igaznak hatott. Lám-lám, Hollywood a futószalagon szállított akcióival mégsem tudta kiirtani a műfaj nemes vonásait. Méltó emléket állít a film másfél-két tucat bátor csehszlovák nőnek és férfinak.
