Néhány „futottak még” opusza után megrendezett Drive – Gázt! című filmjében izgalmas, sokat sejtető egyéniségnek mutatkozott be a dán Nicolas Winding Refn. Következő filmje, a Csak Isten bocsáthat meg szintén a csodált Ryan Gosslinggal a főszerepben, csapnivaló volt. Zavaros, kimódolt, unalmas konyhafilozófia. A dán film fenegyereke címet kiérdemlő Refn most előállt egy talányos címmel, ez a Neon Démon. A cím mögött pedig egy olyan filmmel, amit vagy bamba értetlenséggel bámul az ember, vagy elviselhetetlennek és kibírhatatlannak tartja.
Refn filmje láttán a bamba bámulás annyit tesz, hogy ide aztán Columbo nyomozói zsenialitása kell, vagy Maigret kifinomult szaglása, hogy az ember rájöjjön, vajon rejtőzik-e valamilyen titok a látványos semmi mélyében, vagy tényleg pusztán az üres, ám rendkívüli stiláris érzékkel előállított képi artisztikum – a sötét oldal nárcisztikus önmutogatása - teszi ki az egész filmet.
Megmosolyogtató forgalmazói gesztus, hogy egy héttel a legutóbbi gyengécske dán film után, amely a modellvilág és divatszakma kegyetlenségéről akart szólni (A modell), íme itt van egy meghökkentően szépre formált semmitmondás, amely a divatszakma kegyetlenségét és a modellek gyilkos versengését mutatja. Az előzőtől Párizs, Refntől Los Angeles divatcsinálói kapják meg a magukét. Amit már jó pár filmtől megkaptak, akár igazi drámába csomagolva. Itt panel igazságok, közhellyé fakult gesztusok sorakoznak.
Refn vonzódása a bűn, a titok, a sötét oldal, a krimi, a thriller világához nyilvánvaló, és mintha a feszültségre épülő műfajt akarná Hitchcock után megújítani, eddig soha nem látott köntösbe öltöztetni. A Drive – Gázt! esetében remekül ötvözte a sötét oldal titokzatos világát egy hétköznapi románc kiismerhető elemeivel. Remekmű jött ki belőle. Most bosszantóan üresen hagyja a filmje krimire apelláló elemeit, meghagyja a sokkoló pillanatokat is puszta mutatványnak, divatbábuként mozgatott figurákkal igazi karakterek helyett.
Pedig a látványvilágát elképesztően erős hangulatúra hangolja és az indulatokat kifejező véres sokkolást a látvány különösre megformált, természetellenesen attraktív szépségével párosítja. Ebből a „szépség és szörnyeteg”-féle kevercsből a különösen megvilágított jelenetekben legtöbbször mégis a unalmat lehelő üresség bukkan elő. Úgy, ahogyan a neon világítás megfosztja a színeket az igazi lényegüktől, a fénytől. Itt az artisztikum mögött nem érzünk semmit. Bár nehezen hisszük, hogy ennyire titok nélküli lehet egy ilyen titokzatosra maszkírozott világ.
Főhősnője, az üde szépségével diadalmaskodó, bár szépsége hatalmával éppen csak ismerkedő Jesse, akit Elle Fanning kelt hideg tekintettel életre, maga az érzéketlen ártatlanság. Szépségével mindenkibe belefojtja a lélegzetet már az első pillanatban. Minden divatkreátor őt akarja, minden újonc modell őt gyűlöli gyilkos féltékenységgel. Jesse izgalmas látvány Elle Fanning különös hidegségének köszönhetően. Ismerkedik a divatot diktáló világgal, nem érdekli a többi lány véleménye, és igazából az sem érdekli, milyen elképesztő sminkeket, arcdíszítést, pózokat kívánnak tőle.
Van benne valami ufószerű idegenség, a szépség legtisztább fokozatában is. Nem sokat beszél, reakciói sem túl beszédesek, ettől titokzatosság vonja körül. Ami egy idő után lelepleződik, hogy nincs titok. Refn élvezettel helyezi hősnőjét mesterkélten sokkoló helyzetekbe, de végül a történet nélküli történetben semminek nincs igazán komoly – legkevésbé pedig szellemes – következménye. Magazinokba illő, kisuvickolt – szebben szólva: artisztikussá idegenített – mesteri fotók mozgó sorozata a film.
A Neon Démon világa akváriumba zárt világ. Színes, kavargó, érthetetlen. Aztán vagy jön Columbo, hogy segítsen rájönni a titokra, hogy mi a csodát bámultunk majd két órán át, vagy nem. Magam még a nemnél tartok. De nem szeretném elfelejteni, hogy Keanu Reeves is ott van a filmben. Nehezen felismerhetőn, sötéten és gonoszul. Pedig csak egy motel gondnokát játssza, de ő is úgy, mintha nála lenne a titok nyitja. Pedig ami nincs, annak nyitja sincs.
(Neon Démon **)