Anglia mintha egy másik planétán volna – melyben az isten kevesebb napfényt és nagyobb lelkierőt adott – ezt Széchenyi István állapította meg 1922-ben. És ez így is van ma is. Anglia más ország. Itt minden másképpen van, de úgy van másképpen, hogy működik.
Na, de hogyan is jutottunk el 2016. június 23-ig? Érdemes követni a történetet, mert a kezdetben már benne van a vég. A jól szervezett brit gyarmatbirodalom a második világháború után rogyadozni kezdett, majd összeomlott, akkor Londonban kitalálták a Brit Nemzetközösséget, ami nem csak protokolláris szövetség volt, és nem is a királynő tartotta össze, hanem az angol nyelv.
A háborút követően Winston Churchill miniszterelnök még úgy gondolta, hogy Nagy-Britannia legfontosabb mozgási közege a világban a gyarmatbirodalom romjaira épülő Nemzetközösség. 1946-ban már valamiféle „Egyesült Európai Államokról” beszélt, ebben azonban irányító, vezető szerepet képzelt el hazájának. Az a megosztottság, ami a helykeresés igényéből fakadt, már akkor is kitapintható volt, ami ma olyan jellemző az országra. 1951-ben Jean Monnet, az európai közösség atyafigurájának elnöklete alatt Franciaország, Németország, Olaszország és a Benelux államok részvételével létrejött az Európai Szén- és Acélközösség, a Közös Piac első formája. Ez az intézmény igazi siker volt, így nem csoda, ha 1957-ben már aláírták az Európai Gazdasági Közösség alapjait lefektető Római Szerződést. Harold MacMillan brit miniszterelnök – saját emlékiratai szerint meggyőződés nélkül - 1961 augusztusában kérte Nagy-Britannia felvételét az Európai Közösségbe. De Gaulle francia elnök 1963 januárjában megvétózta a brit felvételi kérelmet, mondván, hogy az angolok nem igazán tudják, hogy pontosan hová is tartoznak– ebben volt is némi igazság. Négy év múlva, 1967. május 10-én Nagy-Britannia ismét kérte felvételét az EGK-ba, ezúttal a munkáspárti Harold Wilson miniszterelnöksége alatt. 1967 novemberében De Gaulle újfent élt a francia vétójoggal. Soha nem lesznek jó európaiak – mondta a francia elnök. Igaza volt. A britek mindent másképpen képzeltek és másképpen akartak csinálni. Ráadásul a brit politikusok nem tudták meggyőzni európai kollégáikat, hogy az – amúgy már recsegő-ropogó – gyarmatbirodalom milyen hasznokat hozhatna. De Gaulle figyelmét az sem kerülte el, hogy Anglia szinte mindenben elfogadja az Egyesült Államok vezető szerepét és gyakran hivatkozik a „különleges kapcsolatra”.
Az 1964-es választásokon a Harold Wilson vezette Munkáspárt győzött. De Gaulle is meghalt, úgy festett, hogy elérkezett az idő: az ország csatlakozik a Közös Piachoz, megkezdődtek a tárgyalások.
A tárgyalások ennek ellenére nem mentek zökkenőmentesen. Amikor a brit tárgyalók 3 százalékban kívánták megszabni Nagy-Britannia éves hozzájárulását a közösség költségvetéséhez, Pompidou, az új francia elnök kijelentette, hogy ez nem lehet más, mint a híres brit humorérzék egy példája. Mindemellett a franciák 21 százalékos kezdeti követelése sem volt reális. A részletek fölötti viták azonban nem fedhették el a leglényegesebb motívumot. Senki sem volt azonban bizonyos abban, hogy a britek szándéka csakugyan komoly és őszinte, vagy nagyhatalmi ábrándjaikat igyekeznek becsempészni a Közös Piac irodáiba. A belépésről szóló törvényjavaslatot a brit parlament két háza rendkívül heves viták után fogadta el, Harold Macmillan pedig tábortüzet gyújtott Dover fehér szikláinak tetején, amit Calais-ból szimbolikusan viszonoztak.
Az 1974-ben újra hatalomra jutó munkáspárti Wilson-kormány népszavazást rendelt el Nagy-Britannia további EGK-tagságáról. A Munkáspárt közösségellenes belső ellenzékének elhallgattatására és a közvéleményben kialakuló idegenkedés tisztázására ezt látta az egyetlen esélynek. A népszavazás eredménye – 67 százalék igen, 32 százalék nem – végül is meggyőző többséggel tanúskodott arról, hogy a brit nép az európai közösségben óhajtja látni országát.
Öt éves, 1994 és 1999 tartó sajtótanácsosi kiküldetésem azonban meggyőzött arról, hogy a megosztottság, a bizalmatlanság és az idegenkedés Európától még mindig jellemző az országra. A Közös Piac laza együttese reális lehetőségnek látszott, és ők soha nem is akartak ennél többet. A britek közel 12 milliárd Eurót fizetnek a közös ügyekben a pénztárba (ez a GDP 0,52 százaléka) és erős kétségeik vannak afelől, hogy ezek a pénzek jó helyekre vándorolnak-e. Az Unió tehetetlen volt a görög pénzügyi válság kezelésében, rosszul szabályozta a munkaerő áramlását és a migrációs hullám megfékezésében sem mutatkozott kreatívnak.
Aztán a kampány. A távozást ajánlók azt állították, hogy a kilépést követően heti 350 millió fonttal tudná támogatni a kormány az örök pénzhiánnyal küszködő egészségügyet, bár ezt a számot szakemberek erősen vitatják, de ügyes húzásnak bizonyult. A Munkáspárt – még Tony Blair szerint is - langyos kampányt folytatott, mintha nekik mindegy lenne és még az is lehet, hogy mindegy is volt. Ha megnyerik a következő választást, minden rendben, ha elveszítik, a torykra kennek mindent.
Európa válságról-válságra küszködik, aminek csak egyik tünete volt a brit kilépés. Továbbra sincs határozott kül- és biztonságpolitika, az oroszokat se lenyelni, se kiköpni nem tudják, a török-kapcsolatok is csak vergődnek.
Alakuljon bárhogyan is, örömtüzek nem lesznek…
