Színház az egész világ - állapította meg egykor William Shakespeare és a magyar miniszterelnök ehhez tartja magát. Egykori nagy művészek szilveszteri rekordjait megirigyelve pendlizik például kontinensünkön és persze mindenhonnan üzen valami fontosat az ő népének. A múlt hét közepén még Lyonban látták, de aztán újra Budapesten bukkant fel, ám a belgák elleni meccsen már Toulouse-ban volt, utána viszont Brüsszelbe szólítja a kötelesség.
És közben slágereket ad elő. Egy vasárnapi várbeli tisztavatáson - mily kedves helyszín is ez - például Lehár Ferenc Luxemburg grófja című operettjéből idézett. Abban éneklik, hogy "Gimbelem-gombolom", de Orbán Viktor persze aktualizálta a népszerű sorokat és arról beszélt, hogy „újra kell és újra is fogjuk gombolni az európai kabátot". Mivel a britek úgy szavaztak, ahogy és a jelek szerint hiába is bánják már egyre inkább a döntést (és hiába nem is tudták igazán, mi a tét), a mi kedves vezetőnk hajthatatlannak látszik.
Úgy érzi ugyanis, ez a népszavazás őt igazolta, s most a malmára hajtja a vizet. Az ő olvasatában ugyanis az Európai Uniónak - amelyet Orbán régóta igyekszik az általa helyesnek vélt útra terelni - észre kellene vennie, mennyire elégedetlenek vele a népek. Úgy általában. De ez még nem elég. Azt is látni véli, hogy a Brexittel a britek arra keresték a választ, hogyan tudnak ellenállni a modernkori népvándorlásnak. Egy pillanatig nem zavarja, hogy a kilépés mellett szavazókat nem a messziről érkezett migránsok, hanem főleg az uniós államok munkavállalói zavarták, tőlük féltik elsősorban a saját életüket.
A hamis premisszák nyomán viszont eljut a hamis végkövetkeztetésig. Abban ugyan igaza is lehet, hogy Európában rendetlenség van, de amikor a magyarországi rendet állítja példaképpen a kontinens elé, akkor már túlmegy minden határon. Aki nem vak - vagy nem elvakult hívő -, az láthatja, miféle berendezkedést ajánl követendőnek. Egy autoriter rendszert, amelyet évek alatt a maga képére formált, intézményeinek túlnyomó többségét saját szolgálatába állította, a polgárok hangját pedig csak akkor hajlandó meghallani, ha az az érdekében áll.
Közben pedig sosem felejti el, hogy harcolnia kell. Ez élteti. Budapesten a rendről beszél, amikor viszont Toulouse-ban a magyar szurkolókkal fotózkodik, ezt írja a kép alá: "Franciaországi hadjárat, negyedik ütközet". Mintha bizony az egyébként remekül szereplő magyar csapat nem is futballmérkőzést játszana, hanem valódi csatát vívna. Persze az lehet mögötte, hogy akkor már a vezérért is küzd.
Legbelül nyilván maga is tudja, hogy mindez színjáték. De talán már magával is elhiteti, hogy ezt kell játszania.
Csakhogy gyérül a taps.
