A brit EU kilépési döntés után már többségben érezné visegrádi négyeit, diktálna a szerinte megmaradt huszonhármak nevében is, rendezne, intézkedne. Közben jótékonyan megfeledkezne egész oldalas londoni újsághirdetéséről, amelyben mondhatni egy nappal a szigetországi eredmény ismerete előtt, szubjektíven maga is azt sugallta a voksolóknak, hogy szavazzanak a bennmaradásra, így kívánná Európa közös érdeke. Most, hogy a csatorna túlpartján megszületett az elhatározás, szózataiban, nyilatkozataiban úgy tünteti föl, mintha maga is győztes volna, mintha rá is hallgattak volna a népszavazók. Meglehet a földrészen, akadnak, akik hisznek is neki, hiszen úgyszólván csak mi magyarok ismerjük igazán személyes politikai gyakorlatát, ő nem retten vissza attól, hogy egyik napról a másikra véleményt változtasson, homlokegyenest mást mondjon, mint amit korábban hirdetett. Nagy átváltozó művész, emlékezőtehetsége szaporán módosul, lelkifurdalás nélkül.
A legutóbbi hétvégén, hozzá közelálló egyetemista ifjú hallgatóság előtt, már úgy szónokolt, hogy az Unió mellényét teljesen újra kell gombolni. Fölröppentek olyan változatok is, hogy a közeli napokban, amikor Berlinre nagy zarándoklatok várnak, az elsők között szeretne ott lenni Hollande francia elnök és mások között, akik tanácsokat adnának Angela Merkelnek, ugyan merre tovább? Ő maga úgy véli, mint az európai néppárti szövetség egyik résztvevője, mint a német CDU egyik testvér alakulatának tagja, neki sorsdöntő szava lehet a közeljövő alakításában. Jogot formál arra is, hogy az NSZK egész politikájának a formálásában a kevesek között lehessen, akire a társaknak, de kivált a kancellár asszonynak, hallgatnia kell.