A cimbalom trapéz alakú húros hangszer, amelyet két faverővel ütve szólaltatnak meg. A mai általánosan használt, négy lábon álló pedálos nagycimbalom vagy pedálcimbalom elődjét, a láb és pedál nélküli kiscimbalmot a magyar nyelvterületen már csak kivételes ritkasággal lehet használatban látni. Egy évszázaddal ezelőtt a kiscimbalomokat nemcsak műhelyben, hanem házilag is készíthették úgy, mint még ma is a citerát. Részben innen a méretbeli változatosság s a fennmaradt darabok egy részénél a készítés kezdetlegesebb módja.
A cimbalom húrjai acélból készülnek. Egy-egy hangnak a cimbalmon nem egy húr felel meg, hanem 3 vagy 4 húrból álló húrcsoport – ún. húrkórus, c’-től felfelé a kifeszített teljes húrhossz osztva van: a cimbalom leghosszabb pallója 3:2 arányban osztja a húrok hosszát. A cimbalom tartozéka a két darab verő. Ezeket dió- vagy akácfából készítik. A verők kissé felfelé görbített fejét vattapólyával tekerik be.
Külön ún. kemény verőt is szoktak készíteni. A kemény verők fejét csupaszon hagyják v. keskeny, kemény bőrsávot, filcet kötnek rá szoros cérnatekeréssel. A verő szárának karcsúnak és ruganyosnak kell lennie (5 mm körüli átmérő). – A cimbalomok hangkészlete a múlt század első felében még diatonikus volt. A mai pedálos nagycimbalmok hangterjedelme többnyire D-től e’”-ig terjed temperált kromatikus hangolásban (a közbeeső fokokból egyetlen hang, a disz hiányozni szokott).
A trapézformájú, két faütővel megszólaltatott húros hangszert – a mi cimbalmunk elődjét – Perzsiában a 13. sz. közepe táján készítették. Perzsa neve santir vagy santur; santurnak nevezik az örmények és grúzok is, akiknél szintén máig használatban van. Európai előfordulásáról a 14. sz.-tól kezdve van adatunk. Az olaszok salterio tedesco, a franciák tympanon, a németek Hackbrett, az angolok dulcimer néven ismerik. A 17–18. sz.-i Ny-Európában gyakran emlegették egyebek között divatos női hangszerként, sőt templomi hangszerként is. 1700 körül Hebenstreit Pantaleon német zenész hangversenyezés céljára a cimbalomnak egy tökéletesebb változatát készítette el.
Népi hangszerként tőlünk Ny-ra ma már csak Tirolban fordul elő. Ismerik és használják a délszlávok, románok, szlovákok, fehéroroszok, ukránok is. Hazai történeti forrásainkban a cimbalom szó a 16. sz. második felében bukkant fel először. Egy 1543-ban Bécsben keltezett levél még hegedősöknek nevezi a cimbalmon játszó cigányokat: „a legkiválóbb hegedősök, a fáraók ivadékai játszanak itt, akik nem ujjal pöngetik a húrokat, hanem faverővel verik s teli torokkal énekelnek hozzá.” 1596-ban egy másik levélírónak a pécsi bég két foglyul ejtett cigányzenészéről írva viszont az tűnik fel, hogy az egyiknek „czimbáliomja vagyon, olyan szabású, mint azkivel az deákok az misét éneklik, de nem fával veri, hanem mint az hárfát, csak az ujjaival kapdozza”.
Két dolgot is megtudunk ebből az idézett részletből: 1. hogy a cimbalom pengetett közeli rokonát (psalterium) is használták a 16. sz.-ban mo.-i „hegedősök”; 2. hogy a cimbalom nálunk a 16. sz.-ban nemcsak a lenézett szórakoztató zenészeknek, hanem „az deákoknak” is hangszere volt. Korábbról, 1567-ből is fennmaradt említés Cimbalmos Imre nevű diákról. A 17. sz. magyar főúri zenéjének a dudával, hegedűvel, virginállal egyenrangú hangszere. Végleges helyét a cigányzenekarokban a 18. sz. folyamán foglalta el.
A ma ismert nagy pedálcimbalmot a bp.-i Schunda V. József az 1870-es években szerkesztette meg. Ez a tökéletesített változat néhány évtized alatt kiszorította a gyakorlatból a régi kiscimbalmokat. 1898-ban Mo.-on már több mint negyven hangszerkészítő készített Schunda mintájára pedálos cimbalmokat. Nemcsak a mo.-i igényeket elégítették ki, hanem külföldre is sokat szállítottak; még Indiáig és Ausztráliáig is eljutottak ezek a magyar cimbalmok. (forrás: Magyar Néprajzi Lexikon.)