Hallom elégszer, a „Magyar reformok működnek”. Más kérdés (dehogy más kérdés!), hogy mindezt nem tapasztalom. Tegyük fel azt az elemi kérdést, hogy egy kormányzat van-e abban a helyzetben, hogy az általa elindított programokról (nevezzük ezeket reformoknak) elfogulatlan véleményt mondjon? Nyilvánvalóan nincs. Mégis úgy tesz, mintha a saját elképzeléseiről és azok megvalósításáról a lehető legobjektívebb értékelést alkotná.
Kis leegyszerűsítéssel: a magyar reformok nem működnek. A kormánypropaganda idevágó tételmondatai közül kevés állja meg a helyét. Igaz, hogy alacsony az infláció, a költségvetés (tudható) hiánya csekély, de az messze nem, hogy a „magyar gazdaság teljesítményét külföldön is elismerik”. A hitelminősítők vonakodó és hezitáló magatartása nem ezt támasztja alá. Az pedig egyenesen a háryjánosi hagyományok továbbéléseként értékelhető, hogy ugyanennek a kormánykampánynak az egyik vezérmotívuma „az egyik legjobb gazdasági növekedés Európában” szlogenjének azonosítása hazánkkal. Ez, ha pillanatokra igaz volt is, mára kiderült, hogy a kontinens egyik leggyengébb növekedését produkálta a magyar gazdaság, amely csak a súlyos válsággal viaskodó Görögországot tudta ebben megelőzni. Erre a teljesítményre kellene olyan büszkének lenni? Erre kapja fel a fejét Európa vagy a világ? Mert félreértés ne essék, az Orbán-kormány ennél kevesebbel nem éri be.
Hogy ennek a fajta magabiztosságnak semmi köze a közgazdasághoz, általánosságban az értelemhez, a józan és mérlegelő gondolkodáshoz, az sok szót nem érdemel. Minthogy Európának nincs része abban a szerencsében, hogy ismerje Háry Jánost, bizonyára a regnáló magyar kormányt és annak a gazdaságról vallott felfogását és értékelését Münchausen báró világlátásával azonosítják. Túl szerencsés pozíciónak vagy besorolásnak ezt sem nevezném. Főleg abban a körben, ahol a szürreális mesékre olyan csekély a kereslet, mint amilyen az EU nagy tagállamainak gazdasági és pénzügyminisztereinek klubja. El tudom képzelni (bár ne tudnám!), mint gondol Orbánról és Matolcsyról Wolfgang Schäuble, német pénzügyminiszter. Egy ilyen fegyelmezett embernek sem könnyű rezzenéstelen arccal hallgatnia a két fantaszta lázálmokkal kevert képzelgéseit, amelyekben Magyarország Európa élenjáró gazdasága, és egyben a kontinens ipari nagyhatalmai között található. Ha nem ma, akkor holnap.
Őszintén, ilyen szöveg kimondásához még a kisvárdai kultúrház nagyszínpadán is bátorság kell, mert talán az ott ülők – amit a kormánypárt politikusai nem is feltételeznek – közül nem is kevesen tisztában vannak a közgazdaság alapvetéseivel, amelyek önmaguk cáfolják a néhány éve elhangzott „Merjünk nagyok lenni!” szellemi trambulinjáról a zavaros gondolatmenetek habjai közé ugró Orbán-Matolcsy páros látomásait.
A magyar reformok nem működnek. Csak a nettó hazugság kategóriájába sorolható a születések számának emelkedése, a Növekedési Hitelcsomag gazdaságélénkítő hatása és a győzedelmesen megvívott rezsiharc. Hiába igaz ebből a lózungáradatból, hogy nő a minimálbér, ha olyan csekély mértékben teszi, hogy annak nincs érdemi hatása.
„A magyar reformok működnek” – állítja a kormány, mégis ötszázezer magyar munkavállaló gondolta úgy, hogy Ausztriában, Németországban, Nagy-Britanniában vagy éppen Írországban keresi tovább a boldogulását, és nem saját hazájában. Tetszik, nem tetszik, ez is egyfajta, nem is a legpontatlanabb mérője, mennyire megy jó irányba egy ország gazdasága. Attól tartok, lesz még a külföldi magyar munkavállalók száma ennél magasabb is. Ugyanakkor azt is gondolom, már ma is százezres nagyságrendben meghaladná a jelenlegi félmilliót a Magyarországnak búcsút intő emberek száma, ha nyelvtudás dolgában jobban állnánk. A kiutazáshoz és az ottani életkezdéshez nemcsak helyismeret, hanem indulótőke (megtakarítás) is kell. Így egy olyan országban, ahol a becslések szerint négy millióan élnek a létminimum alatt, többnyire egy budapesti vonatjegy megvásárlása is luxusnak tűnik, amihez mérten egy müncheni vagy egy londoni kiutazás a szó legszorosabb értelmében megfizethetetlen.
Persze működhetnének a magyar reformok. Komolytalankodjunk kicsit. Hihetővé és kézzelfoghatóvá akkor válna számomra, ha látnám: német pincérek és szakácsok hada özönlené el a Balatont, ahol az étterem tulajdonosok hosszas mérlegelés után választanák ki a legmegfelelőbb alkalmazottat. Ha ismét német, francia és angol kisasszonyokat alkalmaznának a nebulók nyelvoktatására a magyar családok. Ha a magyar kórházakba svéd, norvég és finn orvosok jelentkeznének belgyógyásznak, sebésznek és kardiológusnak. Ha francia és spanyol mérnökök várnának belépésre Garancsi István építőipari cégéhez, spanyol és olasz informatikusok dörömbölnének a magyar tulajdonban lévő infotech cégek ajtaján.
Na, akkor mondanám, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán. Bocsánat, hogy a „Magyar reformok működnek.” De addig? Addig nem ártana a mainál kicsivel több szerénység, és némi realitásérzék.
