A homokbuckán gyerekek játszanak.
Tiszta szemük felhőtlen, mint a nyári ég.
Az életük csupa reménység és csupa játék.
Fantáziájuk messze száll
és készen áll a lovagvár,
kanyargó alagút, cifra bástya.
S ha vad kocsis
keresztülhajt a váron:
két drága könnycsepp szalad le vígan
a maszatos arcon, s lobban a büszke dac:
„Újra csinálom!"
Sietős emberek, hajszolt életű
szegények, árvák.
Álljatok meg a homokban játszó
várépítő víg gyerekek fölött.
S ha kilobbant bennetek
az akarat s a remény,
térdeljetek le a homokba,
öleljétek magatokhoz
a játékos gyerekeket,
hogy testük melegétől
föllobbanjon bennetek újra
a hit és a reménység,
hogy szemükben meglássátok
régi fiatalságtok homálytalan tisztaságát,
hogy erő pezsdüljön bennetek!
Mert higgyétek el, az egész világ
egy óriási nagy homokbucka...
A vad kocsis pedig már messze jár.
Szakasits Árpád
