Természetes, hogy most mindnyájan boldogok vagyunk. Évtizedek óta nem ért el ilyen győzelmet a válogatott, mint most kedden az osztrákok ellen. Mindenki ujjong, dalol, V betűt mutogat és nemzetiszínűre festi az arcát. Érthető, hogy evés közben az étvágy is megjön. A három pont jó ígéret a továbbjutásra. Ha ez sikerül, a cél nem lehet más, mint a nyolcad-, majd a negyeddöntő… Azért lássuk be, nem ez a magyar csapat az EB favoritja. Egyszer ki fogunk kapni, ki fogunk esni. Akkor mi lesz? Megint nemzeti tragédiát élünk át, mint 1954-ben, vagy 68-ban? A futball remek játék, de játék. Nem politika, nem nemzeti önmegvalósítás, nem kárpótlás a Don-kanyarért, Isonzóért és Mohácsért, a megbűnhődött múltért és jövendőért – bár régen is voltak, ma is akadnak -, akik megpróbálnak politikai tőkét kovácsolni a sportsikerekből. Nem csak foci van a világon – hirdette valaha Kazal László, a komikus. Én meg nem szeretnék zavargásokat, bevert kirakatokat látni Budapesten, mint anno az elvesztett berni döntő után. Jó lenne, ha a nagy eufória elmúltával kicsit lehiggadnánk, s ne a sportsikerektől, válogatottjainktól várjuk a haza fényre derülését. Netán magunk is tegyünk érte valamit.
