Annak, hogy 2018-ban a birnami erdő valóban meginduljon Machbeth-Orbán ellen, az első és legfontosabb feltétele, hogy a baloldali, liberális, konzervatív, zöld demokratikus pártok, és a közélet más demokratikus mozgalmai és szervezetei megegyezzenek abban, hogy mindannyiuknak a rendszerváltás, a IV. Magyar Köztársaság megteremtése a céljuk. Aki csak kormányváltásra készül, az nem méri föl az Orbán-rezsim várható hagyatékát, a centrális erőtér bebetonozott pilléreit, az elfoglalt köz- és magánmédiák szerepét, az udvaroncok és a kegyencek, s nem mellékesen a populista agymosás áldozatainak erejét, s ezért valójában nem szolgálja az Orbán-rendszer végső bukásának az ügyét.
A közös cél vállalása lehetőséget teremt a folyamatos együttműködés megkezdésére, majd a partneri-szövetségesi viszony kialakítására. A demokratikus összefogás résztvevőinek kezdeményezései már ennek szellemében születnek meg, s a partnerek a kezdeményezéseket kölcsönösen támogatják. Talán jó példa erre a pedagógusok és az egészségügyiek alakulóban lévő együttműködése. Ha eredményt akarunk, akkor a tüntetésekre közösen mozgósítunk, a petíciókat sajátjainkként támogassuk, a szövetségeseink népszavazási kezdeményezéseihez lelkesen gyűjtsünk aláírásokat; eközben a parlamentben lévő demokratikus pártok is koordináltan lépjenek fel. Közös nyilatkozatok szülessenek a közélet aktuális ügyeiről. Kölcsönösen támogassuk a másik szakszervezet követeléseit is. Osszuk meg tapasztalatainkat és kölcsönösen bocsássuk rendelkezésre az infrastruktúránkat. Bízzunk abban, hogy bíznak bennünk, és a kölcsönös bizalom alapján folyamatosan egyeztessünk és koordináljunk. Hogy miről? Mindenről, ami a közös cél érdekében az együttműködés kiépítését szolgálja.
Ha ebben meg lehet egyezni, 2018-ra létrejön egy politikailag alapvetően integrált politikai hálózat, amely szilárd szervezeti bázisa lesz a közös választási programnak, és a közös választási küzdelemnek is. Az önálló, arculatukat és értékrendjüket felvállaló, ám a rendszerváltás programjához kompromisszumok árán is hű szövetségeseknek lehetőségük lesz arra is, aminek fontosságára a minap egy jeles konzervatív demokrata, Giczy György hívta fel éppen e lap hasábjain a figyelmet: megszülethet a demokrácia teljes spektrumát felölelő üzenet. Egy ilyen üzenet minden bizonnyal új lelket tud majd önteni az elkeseredettbe, s mozgósítani tudja a passzivitásba menekülteket is.
A közös program vonzó alternatívát jelent majd a Fidesz rendszerét és Orbán rezsimjét elutasító, egyre növekvő számú választók számára. Az Orbán-rezsim megbuktatására összeszövetkezett széleskörű politikai mozgalom mindenképpen visszatérést hirdet majd Európa demokratikus vívmányaihoz és értékeihez is; s ez aligha marad visszhang nélkül Európa demokratikus közösségében sem. Orbánék elszigetelődnek.
A közös választási programhoz közös jelöltek is kellenek, s talán ez lesz a legnehezebb feladat. A nyerő csapatot egyrészről a jelentős előélettel (ezek között hivatkozási alapokat jelentő sikerekkel és kellő visszafogottságot indokoló tévedésekkel is) rendelkező, tapasztalt pártokat képviselő-aspiránsokból, másrészről pedig tapasztalatlan, ám új lendületet ígérő és új korszellemet képviselő, jórészt ismeretlen, fiatal ajánlkozók közül kell kiválasztani. Méghozzá annak tudatában, hogy a végső siker nem csak az ő személyes teljesítményüktől, hanem a további együttműködésre és kompromisszumra való képességüktől is függ. Minden bizonnyal félre kell tenni a belterjes pártérdekeket és a politikusi léthez természetesen kötődő személyes ambíciókat. Nem lesz könnyű feladat, s ezt a problémát még az előválasztásra vonatkozó, egyébként nagyon szimpatikus javaslat sem oldja meg. Az egész előválasztás ugyanis egy fabatkát sem ér, ha a résztvevő pártok és személyek nem egyeznek meg a közös programban és befutó jelölt feltétlen, közös támogatásában is. A közös jelölteknek ráadásul bizonyítaniuk is kell, hogy együttesen kormányképes erőt alkotnak, még az Orbán-rezsim tudatosan bebetonozott pilléreivel és hagyatékával szemben is.
1989-ben a Kádár-rendszer vezetői együttműködtek a rendszerváltás előkészítésében és tartották magukat az erről kötött megállapodásokhoz. Orbánék még a III. Magyar Köztársaság demokratikus parlamentjében sem voltak hajlandók semmiféle együttműködésre a baloldali kormánykoalíció pártjaival, s eddigi hatalmi gyakorlatuk alapján is botorság lenne feltételezni, hogy készek lennének békés úton átadni a hatalmat egy új, demokratikus formációnak. Orbán nem bírja az ellenzéki létet: 2002-ben még azzal vigasztalta híveit, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, s ez a mondat 2006-ra már úgy alakult át, hogy „a nemzet nem lehet ellenzékben”. A centrális erőtér centruma, a fideszbolsevik pártállam névadója kétségbevonhatatlanul azonosítja magát a hazával és a nemzettel, mert ő az, aki – szerinte – nem lehet ellenzékben. „Ha egyszer a populista hatalomra kerül, akkor benne és általa ’a’ nép került hatalomra” – figyelmeztet gúnyosan Szilágyi Ákos. Következésképpen aki a rendszerváltás lehetőségét valamiféle nagy, látványos kiegyezésben keresi Orbán klikkjével, vagy békés hatalomátadást vizionál, az Orbán személyiségének és politikusi karakterének teljes figyelmen kívül hagyásával fantáziál, és végső soron rontja a demokratikus rendszerváltás esélyeit.
És mi történik azt követően, hogy fájó személyes és politikai kompromisszumok után a IV. Magyar Köztársaság hívei többséget szereznek a magyar parlamentben? Ki tudják majd alakítani a közös kormányprogramot? Le tudják majd vezényelni a demokratikus rendszerváltást? Ne feledjük: Orbán már 2009-ben elkotyogta, igaz csak kötcsei hívei előtt, hogy véget kíván vetni a plurális (az ő szóhasználatával: duális) politikai rendszer „állandó értékvitáinak”, s „minimálisra kívánja csökkenteni a duális erőtér visszaállításának esélyét”. Kétharmados győzelmét követően Orbán beáldozta hazánkat ennek a gátlástalan személyes ambíciónak; 2010 után minden kormányzati intézkedést ennek a célnak rendelt alá, és ennek megfelelően építette körbe magát a hatalom bástyáival. A demokratikus összefogás győzteseinek arra kell felkészülniük, hogy a választási győzelmet követően az egész orbáni rendszert következetesen le kell bontsák, helyét sóval kell behintsék. Nem a választást kell megnyerni, hanem a politikai csatát, nem Orbánt, hanem az orbanizmust kell legyőzni, – és ez az igazi nagy történelmi kihívás.
Egyértelmű tehát, hogy egy sikeres demokratikus rendszerváltás forgatókönyve csakis a közös jelöltekre összpontosítva, még ha előválasztással váltak is közös jelöltté, nem alakítható ki. A választási matematika összefüggései csak a közös politikai koncepció megfogalmazása és hatékony képviselete alapján jutnak szerephez. S ezzel tulajdonképpen be is lehetne fejezni a választási matematika korlátainak vázlatos ismertetését, ha nem lenne itt még egy komoly, súlyosbító tényező.
Orbán Viktor parlamenti többsége jelenleg a Fidesz, illetve annak KDNP nevű leányvállalkozásából áll össze. Orbánéknak azonban van egy kormánykoalíción kívül parlamenti/politikai szövetségesük is, mégpedig a radikális, szélsőjobboldali nézeteket valló Jobbik. Vonáék ellenzékisége formális, maga a pártelnök Orbán polgári-körös mozgalmából nőtt ki, hogy aztán meghódítsa az egykori MIÉP rongyosgárdáját és szavazóit, s végül modern arculattal adja el a választóknak pártjának árpádsávos politikai eszméit. Elemzők évek óta felhívják a figyelmet arra, hogy Orbánék gyakorlatilag a Jobbik kottájából kormányoznak. Igaz, Soros György kiátkozása és egy „háttérhatalom” emlegetése még Csurkától származtatható eleme a Fidesz elmiépesedésének, ám mára a kormánypártnak a Jobbikkal való nyilvánvaló flörtjét a közös ellenségkép és a szellemi közösséget leleplező szóhasználat egyértelműen igazolja. A két párt közötti együttműködés kétségbevonhatatlan bizonyítéka az alaptörvény legutóbbi módosítása is, amikor a Jobbik támogató szavazataival Orbánék olyan gyalázatos „felhatalmazási törvényt” vittek keresztül a parlamenten, amely lehetővé teszi a szabadságjogok korlátozását is.
Ungváry Rudolf már két évvel ezelőtt bebizonyította, hogy Orbán rezsimjében a demokratikus máz mögött egy fasisztoid mutáció rejlik: egy populista, illiberális tekintélyuralmi rendszer. Pedig a Fidesz örökös elnöke csak a minap mondta el döbbenetes beszédét, amelyben lazán kijelentette, hogy a következő tizenöt évben a politikai elit csak akkor tudja legitimálni magát, ha nem a gazdasági sikerekre, az élet minőségének javítására, azaz a jólétre helyezi a hangsúlyt, hanem a rendre, a rendezettségre, és a törvényességre. Nem kétséges, hogy ez alatt a centrális erőtér változatlan rendjét és törvényességét értette egy gazdaságilag süllyedő országban.
Mindezek fényében óriási jelentőségű, történelmi feladat áll Magyarország demokratikus pártjai, mozgalmai és polgárai előtt. Nem kell túlbecsülni Orbánék politikai képességeit és lehetőségeit, de látni kell, hogy micsoda erőt jelent az a fékek és ellensúlyok nélküli hatalmi struktúra, amit maguk köré építettek, valamint az a gazdasági és média-háttér, amelyet a közpénzek arcátlan felhasználásával létrehoztak maguknak. Hamis, félrevezető illúzió ennek a rendszernek a megdöntését pusztán a választási matematika szűk, kötött szabályai szerint megtervezni.
2018-ban Orbán ellen meg kell induljon a birnami erdő: „Hadunk készen áll, már csak búcsúzni kell; Machbeth megérett rá, hogy lerázzák.”
