A rendszerváltás szándékát Orbán korábban nem hirdette meg nyilvánosan, hacsak nem tekintjük ilyennek a 2009 szeptemberében, zárt körben elmondott kötcsei beszédét. „Megvan a reális lehetősége annak” – árulta el a Fidesz elnöke a „polgári piknik” gondosan kiválasztott résztvevőinek –, „hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal, megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli.”
Azóta egynémely elemzők már felfedték, hogy Orbán Viktor nem a nemzetközi pénzügyi válság hatásainak leküzdésére vizionált – természetesen saját magára szabva – egy új, „hatékony” pártállamot, hanem már hosszú idő óta ennek az új hatalmi berendezkedésnek a szándéka vezérelte. A tervezett centrális erőtér jövendőbeli nagy kormányzó pártjának elnök-várományosaként már ez volt a szándéka akkor is, amikor liberálisból átigazolt a megroggyant konzervatív oldalra, és vezérpárként betagolta a Fideszbe vagy a Fidesz alá a kisgazdák, a kereszténydemokraták, az MDF és a MIÉP erre vállalkozó részeit. Ez volt a célja, amikor marginalizálta a betagolást nem vállaló konzervatív erőket. Ez lebegett a szeme előtt, amikor a progresszív, szocialista és liberális pártok és mozgalmak teljes és végső megsemmisítésének szándékával működött együtt a politikai alvilággal a 2006-os őszi zavargások idején. Ez a stratégiai cél vezérelte, amikor 2002-t követően ellenzékben minden elképzelhető és elképzelhetetlen módon folyamatosan akadályozta a kormányzást és a parlament normális működését. És nem utolsó sorban: hosszú évek óta ennek érdekében alakította ki a Fidesz gazdasági és média-hátországát, és ennek érdekében működtetett 2010 előtt egy árnyék-államot is.
