Orbán Viktor második kormányának programbeszédét 2010 júniusában tartotta a Parlamentben. Az alapgondolat az volt, hogy új országot építünk, mégpedig a kapitalista termelés országát. A markáns gondolat ellenére nem születtek olyan óriásplakátok, mint „Előre a kapitalista termelés útján!” Hallgattam én is a termelési kapitalizmusról szóló programbeszédet, és azt kérdeztem magamtól: kinek beszél a kormányfő? Azt feltételeztem, hogy a magyar nép döntő többségének nem nagyon beszélhet, mert a nép ez alatt a 20 év alatt elhúzódott a termeléstől, amennyire csak lehetett. Ha a népnek nem beszél a szónok, akkor - mérlegeltem magamban - biztosan a parlament tagjainak beszél.De nekik sem beszélhetett, mivel elsöprő többségüket a „termelési kapitalista út” egyáltalán nem érdekli. A kapitalista út igen, de termelés nélkül. Az elmúlt 20 év alatt Hajdú-Bihar megye 5 kisvárosa mintegy 700 ruhaipari dolgozónak adott munkát. Ezen időszak alatt nem emlékszem olyan esetre, amikor valamelyik politikus – pártállástól függetlenül – megkérdezte volna: „Hát nálatok, az üzemben mi újság van?” Ezért a termelési beszéd közben azt is latolgattam, hogy ha a kormányfő éberségi próbát tartana és megkérdezné: „ki tud termelő üzem címeket mondani?”, akkor nem nagyon lódulnának sem jobb-, sem pedig bal-kezek a levegőbe. Országunk jelen állapotában csak „helyben” képes növekedésre, arra is csak a külföldi tőke árnyékában. Úgy látom, hogy a hat évvel ezelőtt meghirdetett „termelési kapitalista út” magyar oldalán nem sokat fogott az idő, ami most (!) elsősorban a kormánypárti politikusoknak (országgyűlési képviselők, polgármesterek, stb.) köszönhető. Mert ezt a kormányfő által kijelölt utat nem követik, mivel túl munkaigényes. Fárasztóbb, mint egy nyugdíjas-találkozón való részvétel.