„Inkább adják vissza a németjeinket.” A Népszabadság újságírója szerint ezt mondta hőn szeretett miniszterelnökünk népámító kampányának részeként a dunaújvárosiakkal kvaterkázva a minap. A téma természetesen a migráncsozás volt és ekkor támadt a nagy gondolkodónak ez az agyvillanása, ha már be kell fogadni valakit, hát akkor inkább jöjjenek a „németjeink”. Ízlelgetem ezt a szófordulatot. A németjeink. Mint amikor a jószágigazgató a jobbágyairól beszél. Benne van ebben a birtokos szeretete saját barmai iránt, de a velük való rendelkezés korlátlan hatalma is.
A dolog pikantériája, hogy a németjeinktől a miniszterelnök úr manapság igencsak nagyra tartott elődei minden áron meg akartak szabadulni és csak az alkalmat várták. Nem számított, hogy a törökdúlás után nagyrészt ők építették ujjá az országot, hogy Budapest középületeinek megálmodói többnyire közülük kerültek ki, hogy a magyar művészet, a tudományos technikai progresszió nélkülük nem történt volna meg, nem védte őket a háromszáz év békés együtt élés sem. Az antiszemita uszításban gyakorlatot szerzett magyar sajtó változatlan elánnal ágyazott meg az újabb gaztettnek. Egyszerre hazaárulók lettek, válogatás nélkül és a közvélemény, ritka kivétellel, ugyanolyan tétlen maradt, mint a holokauszt idején és ugyanolyan lelkifurdalás nélkül vetette magát a zsákmányra.
De vajon miért mondta a nagy stratéga, amit mondott? Vannak, akik elméje elborulásának újabb jelét látják benne. Komoly pszichiáterek értekeznek erről már egy ideje. Kétségkívül elég nagy blődség komolyan azt hinni, hogy akadnak az elűzöttek leszármazottainak immár harmadik generációjában olyanok, akik a prosperáló Németországból éppen ide akarnának „menekülni”. Akadnak ugyan EU-s „bevándorlók”, többek között onnan is, de azok jellemzően olcsóbb megélhetést és nem új hazát keresnek.
Mások szerint csak lazára vette a figurát, és hát istenem, kicsúszott a száján, nem csoda, nehéz időket élünk. A ló is megbotlik, pedig négy lába van. Az újságírói rákérdezés és Havasi kolléga elhárító szavai mintha erre utalnának. Oszoljanak kérem, nincs itt semmi látnivaló.
Vannak aztán, akik rendületlenül hiszik, hogy a nemzet gógyis géniusza sohasem téved, mindig pontosan tudja, mikor mit kell mondani. Mindenkinél előbbre lát, lépéseit, mint a jó sakkozó, előre gondosan megtervezi, politikai szimata sohasem csalja meg. Így aztán is lehet, hogy a miniszterelnök úrnak a németek elűzésére emlékező ünnepségen mondott szavai (kb.: ha a németek elűzésükkor mindent magukkal vittek volna, bizony sokkal szegényebbek lennénk) jutottak eszébe és esetleg arra gondolt, hogy újra segíthetnének felvirágoztatni e sokat szenvedett hazát. Csoda e, hogy nekem meg erről egy ismerősöm által néhány éve hallott beszélgetés jutott eszembe. Egy baranyai kisváros kocsmájában mondta állítólag egy feltehetőleg borközi őszinteségi rohamot kapott atyafi: „A sváb olyan mint az akác. Harminc negyven évenként sarjra kell vágni, úgyis visszanő magától.” Persze lehet, hogy azért beszélt félre, mert a boros gazda glikollal kezelte a borát.
Na dann, Glick auf!
