Nehéz bármilyen heves mozdulatra számítani a világpolitikában egy olyan időszakban, amikor az amerikai elnökválasztás árnyékában a britek a Brexiten tipródnak, az uniós polgár meg azt lesi, a következő években a demokrácia vagy az autokrácia kerekedik-e fölül Európában. Bár nagyjából tudni lehet, milyen szemmel fog Európára nézni Hillary Clinton, de hogy mi fog történni, ha mégis Donald Trump lesz az elnök, az már homályba vész. Azt azért nem lehet teljesen komolyan venni, hogy Trump, mint ígéri, hevesen barátkozna Moszkvával, mert még az amerikai elnök is legfeljebb fél kézzel tud hadonászni, a másik kezét megkötik, amint letette az esküt. Bizonytalan állapot: Amerika ellenében európai orosz-politikát csinálni aligha lehet.
Mindez csak azért érdekes, mert talán nem teljes félreértés azt gondolni, hogy az európai menekültválság nagy tüdőkkel hatalmasra fújt luftballonja lassan leereszt, s a nyugati demokráciáknak – ha már eldőlt, hogy demokraták lesznek, vagy autokraták vezetik - azon kell törniük a fejüket, hogy az európai közösségnek milyen legyen a viszonya Moszkvával. Addig is, cselekvési térnek itt maradt az Atlanti Szövetség terepasztala, amelyről lassan a valóságos terepre szivárognak a katonai doktrínák. A múlt héten erőteljes mozgolódást tapasztalhattunk a július 8-án kezdődő varsói NATO-csúcs prológjaként.
Lehet ugyan kecses testbeszédnek nevezni, ahogyan Angela Merkel német kancellárral folytatott tárgyalásai után Jens Stoltenberg NATO-főtitkár kijelentette, nincs új hidegháború, a NATO nem akar konfliktust Oroszországgal, de rögtön hozzátette, stratégiai partneri kapcsolat sincs köztük. Eközben Merkel megerősítette, Németország hajlandó részt vállalni csapatok rotációs állomásoztatásában a Baltikumban. Aztán a blabla: a jelenlét erősítése teljesen megfelel a NATO-Oroszország Alapító Okiratnak. A lényeg mégis csak az, hogy a NATO törekszik jelenlétének megerősítésére a szövetség keleti határvidékén. Persze csakis a szövetség biztonságának erősítése céljából és nem azért, hogy provokálja Moszkvát.
Ez a provokáció, vagy - nézőpont kérdése - „provokáció” ugyanis éppen megtörténik: a NATO a Balti államoktól Grúziáig és Szíriáig mind hevesebben öleli körül keletről-délről Oroszországot. A NATO előretolt katonai jelenléte Keleten kiegészíti a gyorsreagálású erők kelet- és közép-európai telepítését, amivel fenyegetés esetén a NATO hatékonyan be tudja tölteni elrettentő szerepét. Aki ért a hivatalos nyelvből, az ért. Meglehet, Vlagyimir Putyinnak – mint a lengyelek és a románok mondják - tudatában kellene lennie, hogy az országukba telepítendő rakétavédelmi rendszereknek semmi közük Oroszországhoz. Ám az orosz elnököt ez nem zavarta abban, hogy nyíltan válaszlépésekről beszéljen: „ha tegnap ezekben a térségekben (Lengyelországban és Romániában) az embereknek még fogalmuk sem volt, mit jelent célponttá válni", hát mostantól kezdhetnek erről gondolkodni.
A keleti katonai terjeszkedés üdvözli Montenegró teljes jogú NATO-meghívását, reméli Bosznia-Hercegovina, Macedónia, az Oroszországgal szövetséges Grúzia későbbi csatlakozását, támogatja Ukrajnát, Moldáviát, Grúziát, meg akarja erősíteni Jordániát, Tunéziát és Irakot (a szélsőséges muzulmán erők elleni harcban). A fő indok még mindig a Krím orosz bekebelezése és az ukrajnai helyzet, amit tükröz a német biztonságpolitikai doktrína: Oroszország mindezzel "nyíltan megkérdőjelezte" a második világháború után kialakított rendet. Ami igaz is, csak a Moszkva szerint kiváltó ok marad homályban és az, hogy a NATO bicepszrengetése és a gazdasági szankciók nem vezetnek sehová.
Stoltenberg azt mondja, a varsói NATO-csúcsot "kritikus pillanatban" rendezik meg. Mert "látjuk az egyre magabiztosabb Oroszországot, amely fenyegeti szomszédait". Közben pedig "olyan kihívásokat is látunk, amelyek nem ismernek határokat - a terrorizmust, a kibertámadásokat és a ballisztikus rakéták fejlesztését". Minden lépés védelmi jellegű. Kinek van itt félnivalója? Lengyelországnak, a Balti államoknak. Magyarországnak - tekintve Budapest moszkvai dörgölőzését - nincs. Ha így van, akkor meg a visegrádi együttműködés gépezetéből fogy ki az orosz olaj.
Szergej Lavrov orosz külügyminiszter azt látja: Európa olyan térséggé vált, amely nem jólétet, hanem instabilitást sugároz. Jelentős változásoknak vagyunk tanúi a nemzetközi színtéren. Oroszország része a globális világnak, amely szó szerint a szemünk láttára változik, a növekedés és a befolyás új központjai vannak felemelkedőben, különösen az ázsiai-csendes-óceáni régióban. Mintha Orbán Viktort hallanánk. Lavrov szerint "az oroszok kicsit túlértékelték az európaiak önállóságát a világban. Az ukrajnai válság azonban megmutatta, hogy az Unió politikai és gazdasági értelemben mennyire függ Washingtontól. Mi egy erős Európai Unióval szeretnénk együttműködni. Olyannal, amely a saját érdekeiből kiindulva építi nemzetközi kapcsolatait, s a régión kívüli szereplőkkel szemben nem mindenáron az atlanti szolidaritást helyezi előtérbe". Ez utóbbit Orbán nem mondja, csak gondolja.
Lavrov azonban mást is mond: Moszkva szeretné, ha az EU és az Eurázsiai Gazdasági Unió szorosabban együttműködne. Moszkva annak híve, hogy az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig olyan egységes gazdasági és humanitárius térség jöjjön létre, amely az egyenlő és osztatlan biztonság elvén alapul. Ha a történelem nem szakad meg egy lengyelországi vagy romániai rakétabázison, akkor talán még ez is sikerülhet.
