A másik önmagára, saját vagyona növelésére összpontosít, nagy gondot fordítva arra, hogy környezetében ne szúrjon szemet vagyonosodása, érthetetlen meggazdagodása. Egy idő után azonban már nem ismer mértéket, nem törődik jogi és erkölcsi szabályokkal, csak hogy még többet szerezhessen, s érdektelenül, unottan szemléli mások szenvedését, nélkülözését, s azzal nyugtatja lelkiismeretét – ha még van – megérdemelte sorsát.
Csernák Árpádnak, a kaposvári Búvópatak című folyóirat színész író-főszerkesztőjének van egy rövid életképe, A tehén a címe. A mező szélén működő hentesbolt előtt teherautó áll meg, s egy tehenet löknek le róla. Az állat fájdalmasan elbődül s elfekszik a gyepen. Nem tud lábra állni. A gyerekek abbahagyják a játékot, a bolt körül gyülekeznek, azon tűnődnek, hogyan csökkenthetnék az állat szenvedését. Láncot alkotnak, s vödörből vízzel locsolják. A hentes megdicséri őket; bár, amint mondja, az állatnak nincs sok ideje hátra. Folyik tovább a játék: „Próbáltunk teljesen belefeledkezni a játékba, de így is hallottuk a távoli, tompa puffanást. Sáros kezem megállt egy pillanatra, és minden »férfias« igyekezetem ellenére bőgni kezdtem.” És a döbbenetes befejezés: „Másnap örömmel újságolták egymásnak a felnőttek: hogy friss marhahúst lehet kapni a hentesnél, és siettek sorba állni.” Az ifjúkori eseményt így zárja az író: „Még a tehén nevére is emlékszem: Terkának hívták… Komoly okom van azt hinni, álmomban ő látogatott meg.”
Mintha jelképes volna a történet: a figyelmes fiú messziről hallja a puffanást, tudta mi történik a tehénnel, és bőgni kezdett.
Vajon amikor mi halljuk a puffanásokat, az éhen hagyottak zuhanásának zaját, együttérzést tanúsítunk? Vagy: tudjuk mi történt, de közömbösséget erőltetünk magunkra? Netán a mi hibánkból, mohóságunk miatt történt, ami történt? Egyáltalán, feltolulnak bennünk a kényes kérdések, vagy már ennyi sem történik? Ha megkérdezik nincs-e részünk a tragédiában, elmosolyodunk: dehogy van! Érintettek vagyunk, esetleg példaképnek neveznek. Minél érzéketlenebbek, annál szívesebben mondanak tehetségesnek. És egyre több az ilyen tehetség… A többit – mint a miniszterelnök mondta – elszívják külföldre. Őket Soros György pénzén hizlalják. Itthon Matolcsyék fogják fogyókúrára, és folyton arra intik őket: ne ésszel éljenek, ne figyeljenek a másik emberre! Legyenek önzők és figyelmetlenek, mert ha így tesznek, Magyarország jobban teljesít. De hol van az ország? A figyelmes szívekben, vagy a zsebekben?
Az elesettek iránt tanúsított közömbösség, figyelmetlenség egyik lehangoló és vérforraló jele az idén bejelentett nyugdíjemelés, amely könyöradománynak, alamizsnának is kevés. Akik a nyugdíjak értékállóságáról szónokolnak, soha életükben nem jártak és most sem járnak vásárolni. Máskülönben észrevennék, hogy a megélhetés – amelynek a mosógép vagy a jégszekrény nem feltétlenül meghatározó kiadása – hónapról-hónapra drágább. Nem is kevéssel, hanem zsebbe vágóan. Nem csoda, hogy akik józanul felmérik a nyugdíjuk megszerzésének esélyeit, pánikszerűen menekülnek külföldre, s amikor nyugdíjas éveikben visszatérnek, urasan megélnek. Ráadásul ott nem szokás a magánnyugdíj-pénztárakba gyűjtött pénz lenyúlása.
