A kormány sokallja a civil szerzetek befolyását. A magyarországi civilek a valós erejüknél nagyobb befolyásra tesznek szert a magyar társadalomban – mondta szokásos sajtótájékoztatóján a kancelláriaminiszter. Mármint azok, akiket szerinte külföldiek finanszíroznak. Főként a Soros.
Ha eltekintünk a kijelentés vitatható igazságtartalmától, már ami a finanszírozást és annak nevesítését illeti, jó néhány kérdést fölvet ez a kormányfőtől a külügyminiszterig visszhangzó nyilatkozat. A rendszerváltás idején sokan elfogadták Soros György anyagi támogatását, úgy is fogalmazhatunk, hogy az ő anyagi segítsége hozzájárult a civil társadalmat hallgatásra kényszerítő pártállami rendszer lebontásához. Ha most, negyedszázaddal a rendszerváltás után, a helyzet megismétlődését feltételezik, akkor ennek oka akár az is lehetne, hogy a civil társadalom semmibevételének szándéka hasonlóságot mutat a rendszerváltoztatást megelőző állapotokkal. Ami ezért nem elutasító kritikára, sokkal inkább önvizsgálatra késztethetné a jelenlegi, önmagát demokratikusnak hirdető kormányzatot.
Sőt, arra az önkritikus következtetésre is juthatnának, hogy az államhatalom által letagadhatatlanul anyagi támogatásban részesített szervezet - a Civil Összefogás Fórum - a segítség ellenére sem képes felvenni a versenyt a kormánnyal szemben fellépő civil megmozdulásokkal. A rendszerváltás idején a Hazafias Népfront utódszervezetének jelöltjei is elvéreztek a választásokon, mert a valós civil társadalom mindig más, mint a politikai központból irányított álcivil mozgalmak, amelyekkel az antidemokratikus hatalomviselők – éppen hatalmuk megtartása érdekében – szüntelenül próbálkoznak.
És természetesen benne van ebben a kormányzati nyilatkozat-sorozatban a hálátlanság motívuma is, hiszen a Fidesz annak idején elfogadta Soros György támogatását. Még azt sem lehet egészen légből kapott feltételezésnek tekinteni, hogy abban az időben a parlamenti küszöböt alig átlépő párt létét is neki köszönheti.
Csakhogy – mint tudjuk – a hála nem politikai kategória. S ezt a közelmúltban elhunyt Pozsgay Imre mondta, amikor a várakozások ellenére mégsem lett belőle köztársasági elnök. Az ő megjegyzésében azonban volt némi keserűség. Tudomásul vétele annak, hogy a politikai hatalom idegenkedik az emberi érzésektől, többek között a hálától, ami olykor nélkülözi az erőviszonyok felmérésének aktuális szempontjait, a mindent maga alá gyűrni képes erőszakosságot mindenképp. Van, aki korábbi áldozathozatalával rászolgált és van, aki jelenlegi helyzetében esetleg rá is szorul a hálás viszonzásra.
A hála nem kikövetelhető magatartás, nincs rá törvény, legfeljebb a szív sugallatára utal, amely a tartozást akkor is számon tartja, ha hiányoznak a tárgyszerű feltételek. De éppen a bensőségessége miatt lehet a pragmatikus hatalomgyakorlás során „használaton kívül helyezni”, elfeledkezni róla, különösképpen akkor, ha az előrehaladó idő változásai során már kényelmetlen a hálára kötelező emlékezet.
Pozsgay kiábrándultságról tanúskodó megfogalmazásából voltaképpen nem lehet arra a megállapításra jutni, hogy ha a hála nem, akkor annak ellentéte, a hálátlanság lenne a politikai kategória? Mégis, mintha a fideszesek ez utóbbi következtetésre jutottak volna, nemcsak Soros György, hanem politikai szövetségeseikkel való bánásmódjuk során is. S itt gondolhatunk például a Kisgazdapártra, amely – bárhogy vélekedjünk róla – kétségtelenül hozzájárult az első Fidesz-kormány megalakulásához. Az viszont már megbocsáthatatlan naivitás, hogy napjainkban még mindig akadnak olyan kisgazdák, akik ennek az elmaradt hálának eljövendő megvalósulásában reménykednek.
A hála valóban nem politikai kategória. De nem azért, mert a politikában nincs, vagy nem is lehet szerepe, hanem azért, mert több annál. Jóval több és semmiképpen sem kevesebb, ezért nem is lehet politikai kategóriákba szorítani. Mégsem kell, hogy független legyen a politikától. S itt érdemes hivatkoznunk az utókor hálájára, amely az előzményekre visszatekintve követendő példát keres: a jelen feladatainak elvégzéséhez eszméket és eszményeket. Márpedig éppen ez, a múltra épülő jövő távlata adja meg a pillanatnyi érdekeket fölülmúló politikának a tartós értékeit. Míg a hálátlanság, ami napjainkban a történelem-hamisításban is megmutatkozik, az önzés melegágya.
A hálátlanság drámája a Lear király. De Shakespeare zsenialitása abban is megmutatkozik, hogy ennek a gyermeki hálátlanságról szóló, egyszerű történetnek mélyebb dimenzióját is feltárja. Nemcsak az idősebb nővérek kegyetlenségéről van szó, hanem a királynak az igazsághoz való viszonyáról is. Ő ugyanis nem szereti az igazságot, hanem a látszathoz, a hatalmát kényeztető hízelgéshez vonzódik. A döntés pillanatában a mindvégig hűséges hívének figyelmeztetésére sem hallgat. Nem véletlenszerű tévedésről van itt szó, amely a hízelgő méltatlanokat jutalmazza és a félreértett érdemet, a jutalomra méltót felháborodott megvetéssel száműzi, hanem arról, hogy Lear a látszatot erősebbnek és fontosabbnak gondolja az igazságnál.
S ez az, ami a magyar kormányzatot is jellemzi, amikor a civil társadalom spontán megmozdulásairól alkot véleményt, vagy amikor a CÖF-öt finanszírozva feltételezi, hogy az ábrándokba ringató hízelgés hasznosabb az igazságtalanságokat számon kérő kritikánál.
