Angela Merkel továbbra is komoly reményeket fűz a Törökországgal megkötendő megállapodáshoz. Tény, hogy a menekültáradat már messze nem olyan mértékű, mint amilyen néhány hónapja volt. Ankara egyelőre tartja is magát a megállapodáshoz, amely stabilnak semmiképpen sem nevezhető, hiszen Recep Tayyip Erdogan szinte hetente fenyegetőzik annak felmondásával. Mindenesetre az egyezség azért Törökország számára is fontos, hiszen eurómilliárdokra számíthat az Európai Uniótól, amiről azért nem akar egykönnyen lemondani.
Teljesen egyértelmű, hogy a megállapodás Berlinnek köszönhető, így annak sorsa elsődlegesen a német-török kapcsolatok alakulásától függhet. Angela Merkel láthatóan igen visszafogottan nyilatkozik a török jogsértésekről, csak szőrén-szálán beszél a demokráciát sértő intézkedésekről, melyek koronája az lesz, hogy elnöki köztársaságot vezethetnek be Törökországban, ami azt eredményezheti, hogy Erdogan teljhatalmat kaphat. Washington sem viszi túlzásba a török viszonyok bírálatát, mivel Ankara fontos stratégiai partner számára az Iszlám Állam elleni harcban.
Ezek persze régóta ismert tények voltak, arról azonban kevesebb szó esik, hogy Erdogan rendszeres nyugatellenes kirohanásai ellenére visszafogja magát, ha úgy érzi, hogy forróvá válik a lába alatt a talaj, s inkább kerüli Berlin nyílt bírálatát. Vasárnap például Diyarbakirban a kurdoknak és az amerikaiaknak ment neki, egy témát azonban gondosan került: egyetlen szóval sem említette, hogy csütörtökön a német Bundestag történelminek nevezhető határozatot fogadhat el arról, hogy népirtásnak minősíti a törökök 1910-es években szembeni fellépését az örményekkel szemben.
A nacionalisták azzal vádolják az ankarai kormányzatot, hogy behódol a németeknek. Állításuk szerint Berlin a határozattal nyomást akar gyakorolni Ankarára, s ezt pedig Törökország „minden további nélkül” hagyja is. „Hol marad a felháborodás?” – tette fel a kérdést a volt vezérkari főnök, Ilker Basbug. Sokan teszik fel a kérdést, ezúttal miért nem reagál olyan hevesen a központi kormányzat, mint máskor, amikor hasonló határozatok elfogadásakor rendre dühösen jegyzi meg, csak elűzésről volt szó, népirtásról nem.
Basbug és a hozzá hasonlóan gondolkodók meggyőződése, hogy a Bundestag által elfogadásra váró határozat valójában nem történelmi igazságok feltárásául szolgál, hanem az Európa és Ankara közötti hatalmi harc része, amely összefüggésben van az EU és a törökök közötti megállapodással.
Basbugék szerint Berlin a határozattal figyelmeztetni akarja Erdogant arra, a féktelen hatalmi ambíciók nem vezethetnek sehova, s azért ő sem engedhet meg mindent magának. Az ellenzéki Sözcü napilap ezt írta: „Németország elismeri az úgynevezett népirtást, miközben Ankara alszik”. A média elégtétellel számolt be arról, hogy németországi török csoportok hétvégén Berlinben tiltakoztak a határozattervezet ellen.
A megmozdulások résztvevői szerint a tervezet „megmérgezi a németek és törökök békés egymás mellett élését nemcsak itt, Törökországban is – szerepelt a parlamenti képviselőknek küldött e-mail üzenetben is. (A leirat szerint Antalya körzetében 30 ezer német él.) A rendőrség szerint körülbelül 1500-an tüntettek. Különösen „kihúzták a gyufát” a demonstrálóknál a török gyökerekkel rendelkező Bundestag-képviselők, elsődlegesen Cem Özdemir, az ellenzéki Zöldek vezetője, aki a Twitteren megjegyezte: „Törökországgal szemben itt nem kell félni attól, hogy egy képviselőt börtönbe vessenek, vagy akár meggyilkoljanak”. Ezzel az ankarai törvényhozás azon nemrégiben elfogadott törvényére utalt, amely lehetővé teszi az elítélt parlamenti képviselők mentelmi jogának felfüggesztését.
Ankara már évek óta diplomáciai és politikai nyomással próbálja megakadályozni, hogy az örményekkel szembeni száz évvel ezelőtti fellépést népirtásnak minősítsék, most azonban valóban nem érzékelhető ez a hevesség a diplomáciában. Ez pedig esélyt ad az ellenzék számára arra, hogy hallassa a hangját, s puhánynak állítsa be az Erdogan által fémjelzett, máskor nagyon is hevesen reagáló kormányzatot. Kemal Kilicdaroglu, az ellenzéki szociáldemokrata Köztársasági Néppárt (CHP) elnöke levelet írt Angela Merkelnek és más német politikusoknak, amelyben a tervezet visszavonását követelte. Emellett a CHP több mint száz korábbi képviselője szintén levélben tiltakozott a „népirtással kapcsolatos mocskos hazugság ellen”.
Mi az oka a máskor oly harcias török kormány visszafogottságának? Erdogannak nem áll érdekében veszélybe sodorni a Németországhoz fűződő viszonyt. Bár a nyilatkozat elfogadása után Ankara nyilván tesz majd bizonyos látszatlépéseket, minden bizonnyal bekéretik a külügyminisztériumba az ország Ankarába akkreditált nagykövetét, Martin Erdmannt, válaszként pedig Berlin kéreti be a török nagykövetet, Hüseyin Avnit Karsioglut. Ankara azonban ügyelni fog arra, hogy ne vigye túlzásba a reakcióját. Nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy Németország a legfontosabb külkereskedelmi partner, s az Európai Unió vezető ereje.
Beril Dedeoglu egykori török Európa-ügyi miniszter azzal számol, hogy az örmény népirtással kapcsolatos határozat feszültséget kelt ugyan a két állam viszonyában, de hosszabb távon nem okoz károkat a bilaterális kapcsolatokban.
A török vezetés eddigi megnyilatkozásai egyértelműen arra utalnak, hogy nem akarják veszélybe sodorni a német-török viszonyt. Binali Yildirim török miniszterelnök óvatosságra kérte Angela Merkelt a határozat kapcsán. Yildirim ugyanakkor kifejezte reményét, hogy javíthatóak a török-német kapcsolatok egy sor területen. Hasonlóképpen foglalt állást Erdogan elnök is.
Nurman Kurtulmus török kormányszóvivő kijelentette, „Berlinnek ügyelnie kell a Törökországgal való kapcsolatára”. Megfogalmazása szerint nem a parlamentek, hanem a független történészek feladata az események felgöngyölítése. Szakértők szerint az örmények 1915-1916-ban történt áttelepítése során másfél millióan vesztették életüket. S ugyan török részről történészek megítélését várják, éppen Ankara akadályozza meg a pártatlan szakértők bevonását arra hivatkozva, hogy nem tennék lehetővé az események független felgöngyölítését.
Törökország az örmény népirtással kapcsolatos határozatokat rendre az állam belügyeibe való beavatkozásként értékeli. Már húsz állam fogadott el hasonló nyilatkozatokat, köztük Oroszország (az utóbbi évben különösen megromlott Ankara és Moszkva viszonya), Franciaország és Olaszország.
A tervezetben négyszer is népirtásról beszélnek. A szövegben a Német Birodalom felelősségét is felvetik, mert „nem próbálta meg megakadályozni ezt az emberiség elleni bűncselekményt”.