Egy évvel ezelőtt még Goodfriend amerikai ügyvivő látogatásai és a kitiltások nyomán kirobbant botrány okozott gondokat a magyar diplomácia vezetőinek, de hát erre már alig emlékszünk. Ami azért megmarad mindnyájunkban: Vida Ildikó sétája a Szabadság téren és elejtett mondata: „Tolmácsot kérek!” Ugyancsak egy éve még hangos volt a média az úgynevezett, ám pontosan soha meg nem határozott „Keleti Nyitás” politikájáról, ettől reméltük a gazdasági fellendülést és térhódítást. A miniszterelnök és számos minisztere gyakran kereste fel a volt szovjet tagállamokat, szorgalmasan ölelkeztünk és puszilkoztunk új barátainkkal, nagykövetséget nyitottunk Mongóliában és mostanában a Fülöp-szigetek fővárosában, Manilában is. Szijjártó Péter ugyancsak tavaly ilyenkor, már a másik felfedező áramlat, a „Déli Nyitás” szellemiségében tett nagy körutat Dél-Amerikában, elutazott egészen Santiago de Chiléig, ahonnan ezt megelőzően Torgyán doktor üzente, hogy megtalálta az ideális kereskedelmi partnert. Azóta várjuk, hogy jönnek a nagy eredmények, ám a KSH statisztikája szerint a magyar export az Európai Unión kívüli országokba az utóbbi évben minimálisan, 1,8 százalékkal nőtt, ami feltehetően a hangzatos kormánypolitika nélkül is teljesült volna. Azóta várjuk, hogy valaki elmondja, hol és milyen hasznot hozott a nagy befektetés és hogyan tovább.
Aztán itt van ez a találkozó Lavrovval. Persze, nem vitás, hogy manapság az orosz külügyeket a Kremlből vezénylik, de Lavrov azért egy igazi nehézsúlyú diplomata, hatalmas tapasztalattal és rálátással a világra, amihez magyar kollégája számos objektív és szubjektív tényező miatt soha nem érhet fel. Ezért is volt felesleges Szijjártó szokásos sértődékenysége, amiért „egyesek aggodalmaskodnak”, hiszen azt azért tudjuk mindnyájan, hogy ha egy orosz külügyminiszter elutazik valahová, annak általában komoly oka van, nem csupán a „kétoldalú kapcsolatok” rutinszerű megbeszélése. És amúgy is, valami akadozik a kormányzati kommunikációban, Orbán rejtélyes hétfői betegsége, aztán Havasi Bertalan szerencsétlen bejelentése, miszerint a héten semmilyen nyilvános programja nincs a miniszterelnöknek (Lavrovról biztos nem szóltak neki), aztán ezek a Bem rakparti üzengetések a szövetségeseknek, hogy nyugodjanak meg. Szóval ezt nem így kell csinálni, nem ilyen nyíltan. Tanulni kell Lavrovtól. A diplomácia szabályai szerint egy ilyen Lavrov-látogatás után a magyar külügyminisztérium illetékes vezetője tájékoztatja szövetségeseink Budapesten dolgozó nagyköveteit a részletekről és válaszol a kérdéseikre, aztán majd a nagykövetek titkosított jelentésekben megnyugtatják otthoni főnökeiket (vagy nem).
Nyilvánvaló, hogy a magyar-orosz kapcsolatokban van valami különleges, de az igazán különleges az, ahogyan a kormányzat ezt kezeli: néha büszke rá, néha tagadja, máskor úgy tesz, mintha az ellenzék és a média csupán értetlenkedne. Feltehetően némi nyomást gyakorol Moszkva a magyar vezetésre, hogy érdekeiket – akár közvetve is – de érvényesítse. Ne felejtsük el, hogy az oroszok jól értesültek, pontosan tudják, mi zajlik a budapesti kormányzati körökben, és hogyan mennek a dolgok nálunk.
Igaza van Orbánnak - Brüsszellel vigyázni kell. Moszkvával is.
