Akinek szerencséjük volt, a napokban akár három magyar rendező munkája közül is választhattak Bécsben. Persze kérdezhetnénk, miért kell ahhoz Bécsbe menni, hogy magyar rendező produkcióját lássuk, csakhogy a három közül eddig csupán Mundruczó Kornél Látszatéletét lehetett itthon megtekinteni a Trafóban, írtunk is a budapesti előadásról Szép Szó mellékletünkben.
Bodó Viktor Ivanovját viszont a Volkstheater tűzte műsorra, a színház társulatának színészeivel. Terveztem is, hogy megnézem, csakhogy éppen aznap betegség miatt elmaradt az előadás. Így Schilling Árpád új projektjének, a Hideg szeleknek a főpróbájára ültem be a Burgtheater kamaraszínházába, az Akademietheaterbe. De maradjunk még egy kicsit Mundruczó előadásánál, a Látszatéletnél. A Proton Színház produkciója négy alkalommal volt látható a Wiener Festwochen programjában a MusemsQuartier egyik csarnokában, magyar nyelven, német felirattal.
A hírek szerint a bemutatót hatalmas ováció fogadta, én a másnapi előadást láttam, annak is sikere volt. Majdnem tele is volt a jókora nézőtér, a közönség nagy része érezhetően tudta, hogy mire jön és, hogy mire számíthat. Éppen Mundruczó nyilatkozta nemrég a Klubrádióban, hogy a Proton Színháznak kialakult egy törzsközönsége Bécsben, ami annál is inkább lehetséges, mert a Szégyen című szintén nemzetközi koprodukcióban létrejött előadásuknak néhány éve éppen a bécsi Festwochen keretében volt az ősbemutatója. A bécsi közönséget most szinte mellbe vágta Monori Lili rendkívül hatásos és színészileg hihetetlenül erős jelenléte az előadás első részében. Monorit, aki egy cigányasszonyt alakít, videóról láthatjuk egy hatalmas kivetítőn. Gesztusai, mintha a csontunkig hatolnának, kitörölhetetlenül bevésődnek az emlékezetünkbe.
A másik döbbenet akkor érte a bécsi közönséget, amikor a produkció jeleneteit elválasztó átállás megtörtént. Ágh Márton dobozba zárt szobadíszlete ugyanis több percen át, lassú aprólékossággal szabályosan megfordult, de közben minden kihullott a szekrényekből, mindenhonnan és apró darabokra tört. Ráadásul Bécsben ezt technikailag sikerült rendkívül profi módon és pontosan véghezvinni. Tényleg európai szintű színházi effekt tanúi lehettünk, és ez, illetve Mundruczó továbbra is az újat kereső rendezői formanyelve a bécsieket is lenyűgözte, mint ahogy az egész előadást értő módon, nagy empátiával fogadták.
Mundruczó Kornél rendezése Bécsben is sikert aratott (a képen Rába Roland) FOTÓ: RÉV MARCELL
Dráma a vadászházban
Schilling Árpád egy saját történettel áll elő az Eiswind/Hideg szelek című előadásban, melynek az ősbemutatóját a Burgtheater stúdiójában, Akademietheaterben tartották. Az előadásban Schilling azt vizsgálja, hogy a menekültválságra adott kelet-európai, leegyszerűsítő, helyenként erőszakos magyarázatok hogyan alakítják át a korábban oly vonzónak tűnő, de mára elgyengült nyugati, liberális és demokratikus társadalmakat.
A sztorit, amely egy eldugott osztrák vadászházban játszódik, Zabezsinszkij Éva és Láng Annamária jegyzi társíróként. Legjobb, ha először Schilling Árpádot idézzük, aki így vall a darabról egy interjúban: „A vadászház Európa metaforája. Azt a kérdést járjuk körül, hogy kié itt a hatalom, és ki élvezheti ennek a háznak a védelmét, amikor egy magyar nő idemenekül a családja elől. A szociális szabályok szemlátomást törékenyek.
Egy frusztrált magyar férfi, miközben a feleségét üldözi, egy nyugat-európai családot manipulál. Olyan veszélyeket sugalmaz, amelyek elől el kell zárkózni, illetve amelyekkel szemben védekezni kell. Először falakkal, aztán ha kell, fegyverekkel. A közeli jövőbe helyezett történet egy homályos-szürreális vízióban végződik, ahol a paranoia az elnyomást szolgálja. Szerteágazó félelmeink teszik lehetővé a politikusok számára, hogy demagóg módszereikkel kihasználják a társadalom sötét erőit, és ezáltal megfosszanak minket egyéni megoldási lehetőségeinktől, vagyis önrendelkezésünktől.”
Az előadást kissé gyengíti, hogy a mondanivaló sokszor megmarad a harsány plakát szintjén, miközben a színészeken semmi nem múlik. A történet azonban eléggé felületesen kezeli a szereplők igazi motivációit, miközben valóban felveti azokat a veszélyeket, amikre a rendező is utalt. A magyar és osztrák színészek saját anyanyelvükön játszanak, ezért magyar és német feliratok is megjelennek az előadás alatt. Schilling Árpád színészeit - Sárosdi Lillát, Nagy Zsoltot -, illetve a Burgtheater művészeit - Alexandra Henkelt, Lukács Andrást, Falk Rockstrohot és Martin Vischert - érezhetően inspirálta a közös munka. Schilling újra aktuális, olykor élesen publicisztikus színházat csinál, amely véres drámába torkollik. Azt sugallja, a jelenlegi helyzetből aligha van kiút. A kérdés az, hogy igaza lesz-e. Csak bízhatunk benne, hogy most az egyszer téved.
Utolsó vacsora
Az Európában igencsak jegyzett és nálunk is többször megfordult litván rendező, Oskaras Korsunovas társulata Gorkij Éjjeli menedékhelyének merészen rövidített, és az együttesre formált változatával érkezett a bécsi ünnepi hetekre. A belváros szívében lévő Brut nevű egészen intim játszóhely fogadta be a produkciót a fesztivál idejére. Az előadás iránt óriási volt az érdeklődés. A színészek egy asztal körül ültek már, amikor érkeztek a nézők. Mintha egy sajtótájékoztató kezdődne, úgy indult az előadás. A háttérben oldalt nagyon sok italos rekesz jelezte, hogy később azért esetleg felbomolhat ez az elsőre idillinek tűnő állapot. Korsunovas tehát nem egy pincében játszatja az Éjjeli menedékhelyet, hanem fent, de a hangulat nagyon is világvégi.
A kezdet, mint ahogy a színlap szövege is utal rá, nagyon is hasonlít az Utolsó vacsora megidézésre, vagy, ahogy írják egy utolsó sajtótájékoztatóra. Mint ahogy arra is utalnak a színlapon, hogy a litván kormány csökkentette a kultúra támogatását, így a színházak is nehéz helyzetbe kerültek, beleértve Korsunovas társulatát. (Mintha, ez számunkra is ismerős helyzet lenne.) Tehát a rendező a színészek saját egzisztenciális bizonytalanságát is beleépíti az előadásba, ami ettől rendkívül személyessé válik. Ráadásul csupa nagyon jó színészről van szó, akik egyéni szólókban bizonyíthatják tehetségüket. Szinte mindegyikük a közönséget is bevonja a monológjába. Egészen elképesztő, ahogy fokozatosan megyünk egyre mélyebbre. És egyszer csak előkerülnek a vodkás üvegek, jöhet a végső elkeseredett lerészegedés. Nézők és színészek együtt isznak, menekülnek bele a fájdalmat, elkeseredést, kiábrándultságot eltüntető lebegésbe.
Korsunovas csapata szenvedéllyel, önazonosan mutat meg egy olyan világot, ahol eltűnnek az értékek és helyette talán az alkohol, vagy a szex nyújthat némi átmeneti vigaszt. Borús látképet kapunk, egy nagyon is élő, szeretni való színházi adaptáció segítségével.
Falak, határok, kirekesztés
A színházon egy kicsit túllépve merüljünk el a bécsi köztéri művészet kulisszái között. Külön cég, a KÖR GmbH foglalkozik Bécsben ezzel a témakörrel, ebbe beletartozik az épületeken megjelenő művészet és az emlékezet kultúra megjelenítése is – mondta el a Népszavának Martina Taig ügyvezető. „Elsősorban az építészek és az építtetők ötleteitől függünk” – tette hozzá. Ami viszont a nyilvános köztéri művészet állandó terepé vált Bécsben, az a metró területe. Emellett aktuális társadalmi kérdéseket, illetve kritikákat is felvetnek a művészeti alkotások.
Egy új projekt például, amely a Grabenen nyílik a héten a falak, határok, kirekesztés témakörét próbálja feltárni, a műveket pedig Daniela Zyman jegyzi. Martina Taig egyébként elmondta, hogy ezekkel az aktuális témákkal szívesen foglalkoznak a művészek, elég gyakran visszaköszönnek ezek az asszociációk a különböző munkákban. A köztéri alkotások terveit egyébként öttagú nemzetközi szakmai zsűri bírálja el.
Arra a kérdésre, hogy mennyire provokatívak a kortárs köztéri művek Bécsben és hogyan viselik ezt a városlakók, egy három évvel ezelőtti példát említett Martina Taig. Jakob Lena Knebl önmagát festette le egy installáció részeként, ezt a Morzinplatzon állították ki. A teltkarcsú hölgy önmagát eléggé hiányos öltözetben ábrázolta, ráadásul a kép harsány színeket használt. Többen tartottak a járókelők reakciójától, de a bécsieket majdhogynem hidegen hagyta, legalábbis abszolút nem háborította fel a látvány. Amikor viszont a Grabenen olyan ülőpadokat helyeztek el, amelyek nem rendelkeztek háttámlával, azonnal panaszáradat tört ki, ami a város vezetésének a legfelsőbb szintjéig is eljutott. Végül kompromisszum született és a háttámla nélküli padokkal szemben elhelyeztek háttámlával rendelkező padokat is.
Az ügyvezető arról is beszélt, ritkán fordul elő, hogy egy köztéri alkotás politikai ellenállást váltson ki, ha mégis ilyet tapasztalnak, bizonyos felvilágosítással igyekeznek meggyőzni a berzenkedő politikusokat. Ha ennek sincs eredménye, akkor keresnek más helyet az adott alkotásnak. Egyszer pedig úgy oldották meg a problémát, hogy egy három részes projekt esetében az egyik vitatott részt elhagyta a művész.
Nagyon büszkék arra a 2013-as projektre, amely Bécs 22. kerületében valósult meg egy teljesen új városrészben, ahol a művészek a lakókkal együtt hoztak létre alkotásokat. Ez a vállalkozás azt is elősegítette, hogy a lakók egymást is jobban megismerték. Mindig egy adott témában dolgoztak, legutóbb ez a közös szenvedélyekről szólt. Ennek kapcsán írtak közösen egy történetet és különböző alkotásokat is létrehoztak. Emellett igyekeznek fiatal művészeket is bevonni a projektekbe, ez nem nehéz, hiszen két bécsi egyetem is képez szakembereket.
Ami az emlékezet kultúrát illeti, a deportáltak emlékére Bécs új városrészében, Seestadt Aspernben fognak emlékművet emelni. Erre nemrég írtak ki egy meghívásos pályázatot. Itt korábban repülőtér volt, illetve az a pályaudvar, ahonnan keletre deportálták a zsidókat. A pályázatra öt művészt hívtak meg, a szakmai zsűri ősszel dönt arról, ki kapja a megbízást. Arra a kérdésre, hogy előfordul-e ilyen témájú művek esetében támadás, vagy vandalizmus, az ügyvezető azt válaszolta, hogy szerencsére nem jellemző, így nem fordult elő például atrocitás a náci katonai bíróság áldozatainak emlékére emelt emlékmű esetében sem. Martina Taig szerint nagyon fontos a szembenézés, azért is hogy hasonló borzalmak ne ismétlődjenek meg, mint azt történt a II. világháborúban.
