Elnéztem a fényképen a Vörösmarty tér egyik felét dugig megtöltő tömeget, amely a Fesztiválzenekar hangversenyét hallgatta. Arra gondoltam, ilyesfajta megmozdulások, közös élmények segítenének kitalálnunk a politikusok által gyártott útvesztőkből. Eltévedtünk, tévútra vittek, elhitették, hogy jó úton járunk, miközben fogcsikorgató indulattal, bősz haraggal rontunk rá a másként gondolkodóra.
Ebben a pár hónapban különösképp az ellenségesség uralkodik a társadalomban. Nyilván igaza van azoknak, akik a Magyar Nemzeti Banknál törvényesnek mutatott törvénytelenségek és rokoni, párttársi és haveri kedvezések ellen tiltakoznak. Abban is igazuk van, hogy normálisan működő országban a felelősöknek azonnal távozniuk kellene, s nem azt kellene bizonygatni, hogy a tolvaj a maga nemében zseniális. Ez mit sem változtat azon, hogy megszegte a törvényeket. A vele együvé tartozók aligha véletlenül igyekeztek eltussolni disznóságait, s hajszál híján sikerült is nekik. Az sem kétséges, hogy akik harsogva védelmezik a törvényszegéseket, kisebb-nagyobb mértékben maguk is belekeveredtek a gyanús ügyletekbe. Látni az összefonódásokat, nem kell nagy fantázia annak átlátására, miért késlekedik az ügyészség, amikor ebben és más ügyekben is régen lépnie kellene, kellett volna.
Nem vitás, egyik-másik magas tisztségben lévő, gyanúsan viselkedő embernek távoznia illenék, nem pedig azt bizonygatnia, hogy vizsgálódna, de nincs miért. Ha volna becsületesen, szuverén módon gondolkodó és cselekvő képviselőkből álló országgyűlés, ugyanilyen alapon működő ügyészség, akkor nem kiáltotta volna valaki a legutóbbi tüntetésen, hogy „kötelet nekik!”. Nem tudni, milyen személyes tragédia hozta felszínre belőle a dühöt, mégsem hihetjük, hogy csak robbantással lehet kievickélni az útvesztőből, a felhabzó, rombolni kész indulatok sűrűjéből.
Azok sem gondolták így, akik a simogató napfényben Mozartot hallgatták, ahogy megszólalt Fischer Iván pálcájának intésére. Mert Mozart üzent nekünk. „Itt megtisztul a lélek” – üzente a téren összegyűlteknek, akik őt hallgatták, átérezték, hogy az életük lényege nem a gyűlölet, hanem az a tiszta emberség, amelyet zenéje sugall. És a derű bölcsessége, a mosoly, amely mögött a másik ember felé áradó megértés vágya és megbecsülés rejtőzik, nem a kirekesztő megvetés, amely alkalmas arra, hogy megossza és elgyengítse a népet.
Babits Mihály kételkedett abban, hogy megérthetjük a szépség nekünk szánt üzenetét. Az Esti kérdésben így sóhajtott: „Ez a sok szépség mind mire való?” Mire? – válaszolhatnánk. Arra, hogy hüvelyknyi életünkben megcsodáljuk, és amennyire tőlünk telik, saját életünkben is megvalósítsuk. Ne higgyünk azoknak, akik azt akarják elhitetni velünk, hogy a másként gondolkodó rút! Aki csak feketén vagy fehéren látja a világot, előbb-utóbb elsivárosodik, és csak az anyagiak érdeklik, a szellemieket fölösleges fényűzések véli. Az ilyen lelkületűeknek Mozart, Michelagelo, Beethoven és a többi szellemóriás valóban nem mond semmit.
Ne gondoljuk azonban, hogy életük tartalmasabb, mint a miénk, akiknek nincs módunk trafikokban terpeszkedni, földjeinken figyelni a munkásokat, nyereségen és befektetésen spekulálni. Elég számunkra A varázsfuvola, amely szebben, tisztábban szól, mint a kisvasút kürtjele.
