Kapásból be akarnak vezetni bennünket a látszatok, a hamis csillogás, a hazugság világába. Abba a világba, ami Molière remekműve főszereplőjének, Jourdain úrnak a világa. Vagy éppen fordítva, ez a világ termeli ki az olyan figurákat, mint amilyen ő. A látszatembert. Aki jobbára csak a külcsínre ad. Aki mindenáron igazodni akar ahhoz, ami trendi, vagy amit annak vél. Aki maga nem képes felfogni mi a jó, a színvonal, az érték, de legalább törleszkedni akar hozzá. Vagy annak az álságos másához. Szeretné, ha jártasnak tekintenék zenében, filozófiában, táncban, vívásban, divatban egyaránt, de egyikhez sem konyít, csak a pénze van meg ahhoz, hogy látványosan urizáljon, nagy garral középpontba tolja magát. Pálffy Tibor elsőrangúan játssza, megmutatja, hogy ez a beképzelt, nagyzoló, szerencsétlen pára szorong is, mert képtelen önazonos lenni, állandóan másokhoz igyekszik feltornázni magát, és, ha nem is veszi észre, de azért valamennyire csak érzi, hogy a háta mögött teli pofával kiröhögik. Ezért még inkább belemenekül a látszatokba, ez pedig már egy önmaga farkába harapó kígyóra emlékeztet, a látszatok kényszer-spiráljából nem lehet kiszállni.
Sardar Tagirovsky úgy rendezte meg a darabot, mintha egy végtelenített házibulin lennénk, ahol örökké mozgásban, sőt túlmozgásban vannak a szereplők, jönnek-mennek, egyfolytában diskurálnak, vizslatják a többieket, elkülönülni nem nagyon lehet, szinte nincs senkinek egy nyugodt perce, így aztán magánszférája se.
Mindig mindenkinek azzal kell számolnia, hogy nézik. Bámulják, hogy mit csinál. Nem hagyják békén. Állandóan meg kell felelni, ahelyett, hogy bárki is igazán magába mélyedhetne. Szinte csak az számít, hogy ki mit gondol a másikról. És ettől már csaknem annyira torzul a valódi én, hogy nem is létezik. A külsőségek tobzódnak. Ahelyett, hogy bárki is önmaga lenne, inkább szerepel. Ennek szembeötlő érzékeltetésére Bartha József tervezett egy divatbemutatókon szokásos kifutót, ami beékelődik a nézők közé. Ezen valamennyi szereplő hangsúlyosan mórikálja magát, harsányul tetszeleg. Kimondottan a nézők felé beszél, akár le is megy közéjük, mutogatja a ruháját, pörög-forog, nyüzsög, erőszakosan is fölhívja magára a figyelmet, reflektorfénybe helyezi magát.
Ez persze, miközben roppant mókás, rendszeresen nagyokat nevetünk, sőt röhögünk, a túlspilázás veszélyét hordja magában. Jó, jó, ezek az alakok, csaknem egytől egyig, túlpörögnek, de olykor az előadás is olyanná válik, mint amikor túlszalad a ló, már csak a poénok halmozódnak egymásra, és nem a felszínes világot ábrázolják, hanem a produkció is felszínessé, kissé elnyújtottá, nem mindig megfelelő ritmusúvá lesz.
De közben meg remekek a színészek, isteni, ahogy elszabadul a játékkedvük, nem férnek a bőrükbe. Igencsak túlsúlyos tánctanárként például Erdei Gábor elementáris, ahogyan fölényesen sikkességről, gráciáról papol. Nagy Alfréd cingár filozófia-tanára tudálékoskodó ostoba. Szakács László kényeskedő szabómestere olyan fodros-bodros ruhát kreál, ami saját paródiája. A fiatal szerelmeseknek, Benedek Ágnesnek, Kovács Katinak, Kónya-Ütő Bencének, Kolcsár Józsefnek is igencsak megvannak a lököttséggel határos divathóbortjaik. Még leginkább Jourdain úr feleségének, Gajzágó Zsuzsa megszemélyesítésében, van némi józan esze, de nemigen képes érvényt szerezni neki, ebben a totálisan értékvesztett felfordulásban.
Az egész produkció lényegében egy nagy, keserű ramazuri. Aminek valahogy nem tud vége lenni. Ez az elhúzódó banzáj, amiben senki nem találja az igazi helyét, tán életfogytig tart.
Bőven akadnak meglepő pillanatok a Bolondok táncában FORRÁS: NÉPSZÍNHÁZ
Felfordulásért a Bolondok tánca című produkciónak sem kell a szomszédba mennie
A szabadkai Népszínház Lev Birinszkij darabját vitte színre, amiben az adott városka polgármesterének ugyancsak a látszatok a fontosak. Ha forradalom elleni harcra lehet pénzt pumpolni fentről, akkor, ha nincs is forradalom, ő eléri, hogy legalább az imitációja meglegyen. Hogy dokumentálni lehessen. Jelentést írni róla. Aztán tartani a köz markát, de magáncélra lenyúlni a kapott összeget. Ehhez persze korrupció kell vastagon. A viszonylagos békében ribillió teremtése. Látványos és hangzatos műbalhé. Hazugságáradat. Mindennek a Mezei Zoltán által játszott városvezető a mestere. Mezei remekül megmutatja mennyire gátlástalan fickó. Miközben, ha éppen úgy alakul a helyzet, hogy lelepleződik, pillanatokon belül berezel, remeg, mint a nyárfalevél. Ugyanakkor biztos kézzel manipulál, tudja, hogyan kell a látszatot valóságként tálalni. Kisstílű alak, de ügyes. És roppant veszélyes. A csiga hozzá képest gerinces. Csak a saját malmára hajtja a vizet. Az sem igaz, amit kérdez. A szeme sem áll jól. Mégis hosszú ideig beveszik a maszlagjait. A titkára, G. Erdélyi Hermina alakításában, nála is rafináltabb. Színleg kiszolgálja, de amint lehet, a fejére nő. És ő már nem tűri a káoszt, vasmarokkal diktatúrába kezd. Fölényesen és ijesztő határozottsággal dirigál, katonás rendet vezérel. Ez pedig még rosszabb, mint ami volt. Ráadásul ez a végkifejlet. Előtte végighallgatjuk a temérdek handabandázást.
Sebestyén Aba rendező, aki már például Székely Csaba Bányavirág és Bányavakság című darabjainak színpadra állításával fényesen bizonyította, hogy van érzéke a fanyar, fájdalmas, abszurdba hajló humorhoz, ezúttal is megtámadja a rekeszizmainkat. Egy ideig mintha túl sok is lenne a bohózati elem. Az elhajlás a könnyed bulvárvígjáték irányába. De azért a legnagyobb perpatvar közepette is időnként megjelenik egy öreg, nincstelen paraszt képében Szőke Attila. Látszik rajta a nyomor, hogy kérni, sőt kérincsélni jön, nagy kisemmizettségében. Mindenki, aki beleakad, durván kiutasítja a hivatalból. Ő a nép megtestesítője, aki tűr és tűr, de egyszer tán eljut odáig, hogy követel. Addig jönnek a vakhittel lázadók. A Csernik Árpád által megformált, még öngyilkos merénylethez szükséges robbanószerkezetet is visel a derekán, és persze időnként fenyegetőzik.
Sok a parodisztikus elem, a görbe tükör tébolyult világot mutat, szintén olyat, amiben már nyoma sincs szilárd értékrendszernek. Mondhatni, hogy a világ fejtetőre állt. És bizony ott is marad, ahogy az Úrhatnám polgár előadásában sem tud helyrebillenni a normális világrend.
