Vajon megőszültek ők is? Megismerném-e valamennyiüket, ha kezet foghatnék, találkozhatnék velük? Ez persze csak vágyálom. A ház elé sem tudok kisántikálni, nemhogy Bicskére utazni. De álmaimat nem veheti el tőlem senki: mióta megkaptam a meghívót, éjszaka megelevenedik a kép, visszatér a múlt, ott sétálok köztük, meg-megsimogatom buksijukat, igyekszem zord ábrázatot vágni egy-egy sikertelen felelet hallatán.
Vajon elég volt, amit adtam? Többet is lehetett volna. De mire leszálltam a vonatról, keresztülügettem a temetőn, mint mindenki más is, és beestem a tanáriba, már úgy éreztem, kizsigerelt vagyok. Aztán beléptem közéjük, és elillant a fáradtság, kedvetlenség, megfeledkeztem a tanári kar két lelkes fúrnok pártemberéről, akiknek útjában voltam. Csak a tiszta szemek vonzása maradt, a kíváncsiságuk, kapnak-e valamit ma tőlem.
Mit is adhattam? Az irodalom szeretetét és nyelvünk tiszteletét. Szerény poggyász az életre? Vagy mégis elegendő? Kezdő tanár voltam, óriási elhatározásokkal, kicsit talán sértetten is, hogy egyetem után itt kell pályámat kezdenem. Aztán a sértettség és a „kell” elillant. Maradtak a nagy-nagy lehetőségek és a tudásra szomjas tekintetek. Közben én is leckét kaptam az életből. Barátaim születtek a kollégáimból, gyerekeim lettek a tanítványaim. Abból a hajdani tantestületből már csak néhányan élnek, a gyerekeim közül tizenegyen haltak meg. Mellbevágó szám. Hová siettek? Miért ilyen hamar kapták a behívót, nem tudom. Fájdalmat, tétovaságot, tehetetlenséget érzek. Amikor a meghívót megkaptam, Nusi alighanem még élt. Egyik legkedvesebb gyerekem volt: félkarú édesanyja nevelte hősiesen. Kevés hely- és névismerettel rendelkeztem: az osztályomba nem került helyi notabilitás vagy „fontos ember” gyereke. Öcsi volt a kivétel, az akkori tanácselnök „tűzről pattant” fia. (Édesapját, Feri bácsit Sz. László nyírta ki a Népszabadságban.) Hogy-hogy nem, nálam landoltak a túlkoros cigánygyerekek. Némelyikük családja valóban mélyszegénységben tengődött. Itták a meséket. A hetedikes képen már nem láthatók: „kiöregedtek”. Pistit sajnáltam: borzalmas nyakkendőm teljesen megigézte: „Ázs egy igázsi úr” – rebegte.
Emlékeztek, amikor megmosolyogtuk, hogy Angarát vissza akarták fordítani? Jan Drda "Magasabb szempontból" című írásának olvasása közben a megrendüléstől elcsuklott a hangom. Kicsit eltértem az anyagtól: néhány magyarázó szó után elolvastatni Radnóti Miklós „képeslapjait” a halálos lövésig. Akkor ti következtek. Talán megmosolyogtatok, amikor azt magyaráztam, a magyar nyelv szent dolog, így éljetek vele. A beszéd a gondolkodás tükörképe. Akkor is kinéztünk a tankönyvből Kosztolányi felé. Érzitek-e mennyire igaza volt, amikor a magyar nyelvvel a magyarságot is védelmezte?...
Megkönnyeztem, mikor elváltunk. Mintha saját gyermekeimtől váltam volna meg. Akkor már tudtam, pedagógusnak lenni az élet egyik legnagyobb ajándéka. Szeretetért szeretetet kapunk cserébe.
Mentem az állomásra, néhányan mindig kísértetek. „Ugye jön holnap is?” Jöttem. Tudtam, hogy a sors az egyik legtelítettebb állapottal ajándékozott meg: várnak rám! Készítik a szívüket érkezésemre. Ez volt sorsom legszebb ajándéka. Ilyen érzés csak akkor vett erőt rajtam, mikor saját gyerekeimet először láthattam. Néha az az érzésem, a szívem egy darabkáját köztetek hagytam.
Ilyesmit dadogtam volna el ötven év után. Szerencsére nem kerülhetett sor rá! Öreg fejjel megkönnyezni egy ilyen találkozást – ünneprontás lett volna.
