- Első felnőtt világversenyén állhatott dobogóra. Nemcsak a sportosságot örökölte, hanem nagymamája, a Kossuth-díjas Bara Margit révén a színművészetet is. Drámai verseny, mindössze egy századra volt az aranyéremtől. Drámai felkészülés. Drámai nyilatkozat, melyben elmondta, ki akart törni a „sztárcsalád” árnyékából. Kik raktak önre nagy nyomást?
- Elég különleges családba születtem. Az eredményeik önmagukért beszélnek, így önkéntelenül is helyzetbe hoztak engem, hogy a teljesítmény elvárás lett. Az életem során, rengetegszer megkaptam, olyan emberektől, akik nem ismertek, hogy nekem mennyivel könnyebb, hiszen olimpiai bajnok, Kossuth-díjas és élsportoló emberek vesznek körül. Ez nem előny, inkább hátrány, hiszen meg kell felelni egy hatalmas elvárásnak. Egy önálló embernek saját egyénisége, célja van, s ezt nem befolyásolhatja az, mit értek el az ő szülei, vagy nagyszülei. Ez volt a januári pálfordulás lényege: rájöttem, nem mások miatt kell űznöm a sportomat, hanem csak is magamért.
- Amikor 2004-ben nekivágott az úszásnak, akkor fel sem merült önben, hogy édesapjához, vagy nagypapájához hasonlítják majd?
- Így nőttem fel, hogy körbevett minket a víz, a sport és a siker. Serdülőkorom elején csak a teljesítményre tudtam gondolni, nem érdekelt más, csupán a győzelem. Elfelejtettem élvezni azt, amit csinálok. Olyan voltam, mint egy robot. Januárban rájöttem, ez nem én vagyok, így pedig nincs értelme folytatni. Szerencsére olyan emberekkel hozott össze az élet, akik megmutatták, igenis érdemes folytatni.
- Kik győzték meg?
- Elsősorban a családomat emelném ki, mert szeretném megmutatni, az élsport nem arról szól, hogy minél eredményesebb legyél, hanem, élvezd azt, amit csinálsz. Természetesen a barátaim is kiálltak mellettem. Eddig mindig azt hittem, azért vesznek körül engem sokan, mert sikeres vagyok, van egy még sikeresebb családom, s nem tudtam megnyílni előttük. Mostantól viszont arra törekszem, hogy megtanuljam befogadni azt a szeretetet, amit az emberektől kapok. Az élet legnagyobb feladata, hogy megtanítson embernek lenni, s szeretni. Tessék, ennyit tesz egy Eb-ezüst, máris milyen pátoszosan beszélek.
- Ezt nem így gondolom. Nagyon sok embernek erőt adnak az ön szavai. De nézzük meg az érem másik oldalát. Tudom, hogy erről nagyon korai beszélni, hiszen csupán 19 éves, de az ön gyermekének az anyukája már „minimum” Eb-ezüstérmes úszó. Rajta is nagy lehet majd a nyomás. Engedné, hogy élsportoló legyen?
- Ez még nem jutott eszembe, hogy a sikeremmel a leendő gyerekemre is terhet rakok. De erre a kérdésre nem szeretnék válaszolni. Jelenleg saját utamat keresem, visszatérünk majd rá, megígérem.
- Rendben. Édesapja, Szilágyi Zoltán mit mondott önnek, hiszen nemcsak a szülőjéről, hanem az edzőjéről is beszélünk.
- Madarat lehetett fogatni vele. Nagyon gratulált. Amikor hazajöttem leültem a szüleimmel beszélni, s elmondtam: ezt a 72 napot, ami még hátra van az olimpiáig, szeretném a legnagyobb boldogságban eltölteni. Az eredmény nem számít, csak az: mindenki jól érezze magát.
- Nemcsak az életében adódtak hullámvölgyek, hanem a felkészülésben is. Elmondta: nem igazi edzés zajlott, csak helyzetmegoldás, s felnőtt magatartást kellett tanúsítania, hogy tisztességesen helytálljon a kontinensviadalon. Mi történt pontosan?
- Akiknek ez az üzenet szólt, ők megértették. Erről nem szeretnék többet elárulni.
- Ennyi komolyság után, nyugtasson meg, azért megünnepelték az ezüstérmet?
- Hogyne. A versenyek után mindig van buli, mert a sportolóknak ki kell engedni a gőzt. Kemény parti volt, maradjunk ennyiben.
- Hihetetlenül éretten, tisztán látja a helyzetét. Az eredményesség is megvan. Az olimpiára mit várhatunk?
- Tudom, hogy mit szeretnék és kikkel. Az érmek nem járnak a fejemben, csak annyi: a célban azt tudjam mondani, tudásom legjavát nyújtottam.
