A hét elején a parlamenti vitában az egyik LMP-s képviselő odaült az éppen felszólaló képviselő orra elé, és táblákat mutatott fel: "Hazudik!" , "Nem mond igazat!". Hányszor hallom a minősítést: hazug, hazudik! Mindannyiszor beleborzongok, félelemmel tölt el, hová vezet ez a stílus? Kik azok az emberek, akik egymást gátlás nélkül hazugsággal vádolják? Kik ők, akiknek ilyen könnyű kimondani ezt a szót? Hogyan jutottak idáig? Olvastam valahol, hogy egy ember naponta több százszor hazudik önmagának, másoknak. Mindannyian az önáltatás áldozatai vagyunk, becsaphatjuk magunkat, de ez még nem hazugság. A hazugság az igazsággal, a valósággal szemben válik azzá, ami.
Évek óta figyelem a beszélt nyelvet. Alkalom milliónyi van, hiszen ma már senki sem gátlásos, ha mikrofont nyomnak az orra alá. A politikusok által beszélt nyelvről a kirívó bárdolatlanságok okán legfeljebb kemény bírálatokat mondhatnánk.
Emlékszem Péchy Blanka, Deme László, Lőrincze Lajos „Beszélni nehéz” rádiós műsoraira. A rádiós szóbeszéd szerint, az akkor már közel kilencven éves, hallási nehézségekkel küzdő Péchy Blanka annyira igényes volt a rádióbemondókkal szemben, hogy egy idő után alig találtak embert, aki vállalta volna az adásban való közreműködést. A középiskolások sárospataki Szép magyar beszéd versenyének megnyitóját mindig Széphalmon tartották, a megnyitó után Blanka nénit riporterek faggatták, de ő a kérdéseket előre kérte. Nem azért, hogy válogasson közöttük, egyszerűen csak azért, mert az általa írt szöveg – igényes - felolvasásával volt hajlandó nyilatkozni. Órákig hallgattam ámulattal Lőrincze tanár úr fantasztikus utazásait a beszélt magyar nyelv titkai körül, a ragok, jelek, képzők világában. Ezernyi történettel, a magyar vers és próza legszebb soraival gazdagított, ám közérthető nyelven és közvetlen stílusban elhangzott elbeszélései még a legvásottabb diákokat is lenyűgözték. Ma a Klubrádió nyelvművelői műsorának közreműködőit is a magyar nyelv megszerettetése és nem az elrettentés vezérli.
Az én korosztályom - az előző évszázad vége és a mostani első évtizedeinek aktív nemzedéke -, nem a mai bárdolatlan politikai nyelvi stílushoz szokott. A legkisebb, osztatlan falusi iskolában is aranyszabály volt, hogy mások szavába nem vágunk; ok nélkül sem szóban, sem írásban nem vádaskodunk; odafigyelünk a többi beszélőre; nem káromkodunk. Meggondoljuk, kinek, mit és hogyan mondunk, és még a legszűkebb családban is kerüljük a keresetlen szavakat. Ha nem mondhatunk igazat, akkor hallgatunk.
A politikusok megszólalásai kapcsán az elektronikus tömegtájékoztatási eszközök közvetítésével árad a nyelvi mocsok és szenny. A közmédiumok sem maradnak el a versenyben, legfeljebb „kifütyülnek” bizonyos szavakat, ám ezzel még nem tűnik el az a mondatkörnyezet, amelyben ezeket a kifejezéseket használja a megszólaló.
Nem vagyok híve semmiféle nyelvi álszeméremnek, mindannyian el tudjuk magunkat „engedni”, ha valamin bosszankodunk, természetesnek tartom, hogy a düh, a bosszúság, a becsapottság nyelvi formában is megfogalmazódik és annak hangot is adunk. Nem vagyok azonban elnéző azokkal szemben, akik a közügyekben nyilvánulnak meg, más országok előtt képviselik hazámat. Különösen sértőnek találom, ha miniszterek, diplomaták szájából hangzanak el országokat, nemzeteket, politikusokat, közszereplőket, egyházakat, vallási csoportokat ócsároló mondatok. Nagyon fáj, ha politikai rendezvények szónokai, ha honatyák, pártok vezetői káromolják egymást.
Nagyanyám arra tanított, úgy vigyázzak magamra, hogy ha kiállok az emberek elé, ne mondhassanak rosszat rólam. Bővebben is kifejtette: soha ne vágd magad alatt a fát! Csodálkozom, miért nem értik a köz emberei, hogy ha másokat aláznak, maguk is megalázottá válnak? Miért nem a tényekkel, a jelenségekkel mondatják ki értékítéletüket? Miért nem érvelnek, káromlás helyett? Miért nem bizonyítanak, minősítés helyett?
Úgy vélem, a közbeszéd tükre közállapotainknak. Nem görbe ez a tükör, hanem nagyon is éles, valóságos. És mi a valóság, ami a tükörbe pillantva feltárul előttünk? Úri kevélység, huncutság, becsapás, önhittség, önzés. Gátlástalanság egyfelől, tehetetlen düh, acsarkodás, dac másfelől. Közhely, hogy a méreg rossz tanácsadó, ám ez a személyes kapcsolatokra igaz. A közélet emelkedettebb világából a méreg beköltözik a táplálékainkba, a vizeinkbe, a mezőinkbe, az állatainkba, az otthonainkba. A hazudozás, a szidalmazás lesz a rendező elv, márpedig egy társadalom és annak legkisebb sejtje, akkor a család sem működhet szabadon, értelmesen. Félve írom le: boldogan, egymás elfogadása, tisztelete, a dolgok, jelenségek átláthatósága nélkül.
Várom az időt, amikor a szabadság szül rendet, jó szóval oktat és játszani is engedi szép, okos fiait. Amikor nem az ámítás, a tiltás, az elhallgatás, a fegyelmezés, a vezényszó, a becsmérlés, a lekicsinylés, a gőg, a kirekesztés, a kiközösítés, az önbíráskodás, a hazudozás határozza meg a közbeszédet, a közpolitikát, az államiságot, a nemzetközi viszonyokat. Az emberi kapcsolatokat.
