Fliegauf Bence a magyar film egyik legeredetibb tehetségű és gondolatvilágú rendezője új nagyjátékfilmjében a legbelsőbb félelmek útján viszi végig hőseit, egy fiatal nőt és a kisfiát. A mesés sejtelmektől beárnyékolt ösvényen a képzeletet fogva tartó emlékek kísértenek, míg ők ketten végül a félelem sötétjéből az önmagára találás világosságáig jutnak el,
Divatozva azt mondhatnánk, lelki-érzelmi road-movie a film, amelynek állomásai csupa váratlan mozzanatot hoznak. Fliegauf a legnehezebbre vállalkozik ugyanis. Arra tesz kísérletet, hogy egy szemmel nem látható folyamatot szemmel látható stációkon keresztül próbálja meg megláttatni. A stációk mind a helyükön vannak, a hiányérzetünk nem innen fakad. Inkább onnan, hogy a néző csak egy határig jut el a hősökkel, a belső történések egy elég tág köréből viszont kirekesztettnek érezheti magát. Oda a rendező-forgatókönyvíró nem enged már belépést. A néző vagy kiegészíti a maga képzeletével, vagy kedvetlenül kimarad.
Stefanovics Angéla izgalmas és csodálatos ember Rebeka szerepében, leheletfinoman érzékelteti a határozott keménység mögött a szeretet hatalmát, a kisfia iránti odaadását, és azt a legmélyebb magára maradottságot, amiben neki, a felnőttnek van szüksége a segítségre, amit a kisfia létezése adhat meg egyedül. Ám alig tudunk meg többet Rebekáról annál a kikövetkeztethető ténynél, hogy elváltak útjai a gyermek apjától, akivel chat-beszélgetésben tartja az összezördülésekkel tarkított kapcsolatot, s akihez minden találkozás után visszaviszi kisfiát, Danit.
Egy adott pillanatban bejön a képbe egy futó jelenetben Rebeka apja is, akit egy városszéli csövestanyán találunk, de azon túl ez a jelenet sem árul el többet, mint amit önmagában a koszlott környezet a két ember, apa és lánya közötti űrről elmondhat. Egyetlen pillanattól van igazán szerepe a különös találkozásnak a történetben – azon túl, hogy a moziban oly régen nem látott nagyszerű és feledhetetlen színészt, Székely B. Miklóst pár percre elénk hozza a rendező -, attól kap súlyt a társadalom által láthatóan leírt öreg figurája, hogy Dani végre kimondhassa a valahová kötődés egyetlen, megható szavát: „nagypapa”.
Közbeszúrnám: az azért nem semmi, ebben a szörnyen hangoskodó mozgóképáradatban, ha egy film ilyen mélyen emlékezetessé képes tenni egy aprócska mozzanatot, mint Fliegauf a kis főszereplő Sótonyi Bálinttal, a megdöbbent Székely B. Miklóssal és a továbbra is a magány rabságában sínylődő Stefanovics Angélával. Mert itt egyetlen hétköznapi szó, a kimondott „nagypapa” köré nemzedékek és családok drámája tekeredik fel hirtelen. Közbeszúrás vége.
Rebeka és Dani találkozásaiból áll össze a történet, noha nem mindig válik el élesen, ez még az az együttlét, vagy már egy újabb időpontban vagyunk együtt Fliegauf hőseivel, aki a legkülönfélébb színhelyekre, olykor borzongatóan magányos helyekre viszi el hőseit. A folyamatosságot még az sem szakítja meg igazán, hogy olykor eltávolodik a kép, s rájövünk, anya és fia skype-on beszélget, s amit az otthonuknak hittünk, az az apa lakása. Ez csak hatásos elidegenítő játék a színhelyekkel, a folyamatosságot ugyanis az anya meghökkentő meséje tartja fenn. A mese az Aranyomnak hívott kisgyerekről, a Tündérnek emlegetett anyjáról és a Vadászként felbukkanó apáról szól. S arról a rókáról, „akit” az apa lelőtt, majd kitömte és a kisgyerek szörnyű félelmei ellenére a falra kiszögezett. És szól arról is, hogy Aranyomat a Tündér a pincébe zárta, és nem engedte ki a sötétből.
Fliegauf nagyon különös módon rakja össze a meséből a valóság képeit. Egy-egy adott, szinte rejtett pillanatban a kisfiú számára döbbenetes a felismerés, ahogy rájön, hogy a mese a mamájáról szól. A mamája volt Aranyom, a nagymama halála után szemrevételezett szülői házban a kacatok közt ott rejtezik a róka, a pincében a fekhellyel kiegészített ötét zúg, és Dani felismeri a Tündér eredetijét is, aki a képzelet ítélete szerint a fekete-fehér jelenésben csúf, öreg és gonosz, mint egy mesebeli boszorkány.
Az anya és a kisfiú kettőse nem csak a félelem legyőzéséről szól, hanem a bensőséges intimitásról is. Nincs az anya-gyerek kapcsolatnak egyetlen szokványos pillanata sem, nincs becézés, nincs nyalás-falás, ez másfajta gyengédség. Nagyon zárt ez az intimitás. Fliegauf, mint valami bűvös üvegharangot ereszti rá hőseire az együvé tartozás finoman érzékeltetett állapotát, a néző beavatódik ennek szépségébe, de mégis mintha ki lenne rekesztve, távol lenne tartva. Mintha láthatatlan mágneses tér taszítaná a kíváncsiskodót kellő távolságra tőlük. Ezt a megmagyarázhatatlan távolságtartást már Fliegauf korábbi hőseinél is érezhette a néző, de most az intimitás és a távolságtartás e kettőssége ellene dolgozik a történetnek.
Minden különleges erénye ellenére, a Liliom ösvény kevesekhez szól, mert elvont gondolatvilága keveseket bírhat rá arra, hogy kövessék a belső történéseket. A film túl sok rést hagy hősei arcképén és lelki portréján ahhoz, hogy igazán lássuk, kiket is szeretnénk szeretni bennük. Időnként mellbe vagyunk lökve, „hátrább-hátrább”, pedig szeretnénk közelebb lépni hozzájuk, érezni az érzéseiket. A film nem engedi. Ettől lesz idegen és erőszakolt a végkifejlet, a Linda-szerűre sikeredett visító sikoly, meg a múlt valóságos és szimbolikus összetörése és felgyújtása. Túl látványos és teátrális, pedig éppen itt történik a csoda, a félelem feletti diadal.
(Liliom ösvény ****)
