A dackorszak minden szülő rémálma. Két éves koruk körül kapja el a gyerekeket. Ha valami nem úgy történik, ahogy képzelték, dührohamban törnek ki. Ha próbálják csendesíteni őket, ésszel érvelni, még erőszakosabbak lesznek. Juszt is. Ordítanak, toporzékolnak, toppantanak a lábacskájukkal. „Nem, nem, nem!”- kiabálják mindenre, nem vesznek tudomást senkiről, ragaszkodnak a saját akaratukhoz, még ha annak nincs is semmi értelme.
A mi kormányunk is eljutott a dackorszakba. Nem csoda: a 2014-es választások óta éppen két esztendő telt el. Két éves a kormány, és tessék! Sosem volt könnyű vele, de most egyenesen kibírhatatlan. Az angolok nem véletlenül nevezik ezt az életkort „terrible two”-nak, egy hazai blog pedig „a borzalmas két évesek idejének”. A gyermek- és kormánypszichológusok szerint mindennek az az oka, hogy a kis akaratosak ilyenkor próbálják ki, meddig lehet elmenni, hol húzódnak a határok. „Egy időzített bombával élek együtt” - panaszkodik az egyik szülő. „Én mostanában csak Terrorkának nevezem”- írja egy mama.
Szakasztott ilyen a mi kis Terrorkánk is. Mármint a kormány. Ha valaki ellent mer mondani valamelyik mániájának, jön a „dafke”, még inkább csinálja. Voltak ugyan előjelek, talán korábban is túl sokan kényeztették, azt hitte, mindent elnéznek neki. Ha az Alkotmánybíróság valamire nagy ritkán megcsóválta a fejét, toppantott egyet a hurkás lábacskáival, amivel úgy szeret rugdosni, és beleírta az akaratát az Alaptörvénybe. De akkor még néha mintha értett volna a szóból. Azért mégsem verte falba a fejét, vigyázott magára. Ha úgy érezte, a fal erősebb, mint ő (de csak akkor), hátrébb lépett, és visszaszívta az internetadót meg a vasárnapi zárvatartást. De most eljutott a két évesek dackorszakába. Ha rá merünk szólni, rátesz egy lapáttal. Megfeszíti magát, ő akar az erősebb lenni. Úgy viselkedik, mintha egyedül lenne a játszótéren, elveszi mások játékát, ki nem engedi őket a markából, görcsösen kapaszkodik beléjük az ujjacskáival. A labdák körül pláne iszonyú patáliát csap. Ha lát egy Várat a homokban, mindjárt azt ordítja: az az övé, és széttúrja, nem érdekli, hogy mások építették. A Ligetbe már ki sem merjük vinni sétálni, mert ott is rájön a hoppáré, minden fa az útjában van, átgázol a bokrokon, letépi a leveleket. Ha éppen nem cirkuszol, tör-zúz, akkor idegesítően csilingel a kisvonatával. Az is egy vagyonba került, mint az összes játéka. Persze, nem kellene lépten-nyomon felhúznunk magunkat, végül is ő csak egy butus két éves kormányka, még a szobatisztaságával is baj van, hát mit várhatnánk tőle. De azért valljuk be, hiába a miénk, roppant idegesítő. Pláne, hogy az idegenek előtt is így viselkedik, aki látja, minket hibáztat: miért nem csinálunk már vele valamit.
A kormányzati dackorszak beköszöntét éppen ez a kisvonat jelezte. Valaki a családból szóvá tette, hogy ez kicsit túl drága játék Alcsúttól Felcsútig, hát jött is mindjárt a hiszti: ha sokallják az 1 milliárdot, akkor meghosszabbítja Bicskéig 9 milliárdért. „Ha akkor is támadják, akkor meg Lovasberényig”, át a megyehatáron. Beeee! Ilyenkor persze nem szabad komolyan venni, amiket dacból kiabál, például azt, hogy a kisvasútnak már a hosszabbítás előtt legrosszabb esetben is napi 2500 utasa lesz, jó esetben meg 7000. A nevelési kézikönyvekben benne van, ilyenkor nem érdemes visszakiabálni, még annyit sem, hogy a budapesti gyerekvasútnak is csak napi 1000 van, pedig a főváros egy picivel nagyobb, mint Felcsút. A tudósítók is csak halkan sóhajtoztak, nehogy felhergeljék: „Leginkább torokszorító volt, ahogy a kisvasút a semmiből megy a semmibe, a semmi közepén…Kazahsztánban legalább az egész le lenne fújva arannyal.” Még az kellett volna, hogy kormányka meghallja, már rég az aranyért toporzékolna.
Enélkül is elég baj van az újabb hisztijével. A dackorszak előtt még azt mondta, a Klik teljesen megszűnik. Most viszont begurult. A családnak úgy kell ugrálnia, ahogy a kétéves fütyül. Ha nem tetszett nekik az oktalan államosítás, majd még jobban államosít. Eddig is a Klik volt mindenütt a „fenntartó”, ő dirigált a pedagógusoknak, ő késlekedett az óraadók fizetésével, neki kellett volna gondoskodni a taneszközökről, a számítógép javításáról, krétáról, papírról. Na, nem is volt se kréta, se papír. De azok az önkormányzatok, amelyek ragaszkodtak a lakosaik pénzéből épített iskolához, a „működtetést” megtarthatták. Bele ugyan nem szólhattak semmibe, de legalább az épületről magáról gondoskodhattak. Onnan lehetett tudni, az 5000 iskola közül melyik tartozik ehhez az 55 százalékhoz, hogy ott legalább nem hullott a vakolat, mert a helyiek kifestettek. A másik 45 százalékban viszont kiöntött a WC, és nemcsak a kréta hiányzott, hanem az ablaküveg is. Most mindenütt egyforma rossz lesz, a Klik működtet minden épületet. Juszt is. A kétéves toporzékol: Klik, Klik, sihuhu!
A szakkönyvek szerint a dackorszak 3 és fél éves korig tart. Meglátjátok, a választás előtt milyen cuki, mosolygós, angyali kormánykával lesz dolgunk! A lakásban persze ott lesznek a hisztik dúlásának nyomai, de a család szerencsére könnyen felejt.
