Egybehangzó vélemények szerint az egymással összejátszó (kartellező) pályázók akár egyharmadával is megdrágíthatják az állami és önkormányzati beszerzéseket, és a verseny kiküszöbölése még ezen is túlmutató kárt okoz a piacgazdaság működésében. Az Európai Csalás Elleni Hivatal ezért is vizsgálja minden tagországban a közbeszerzések szabályosságát, s e vizsgálat eredményeként ez év elején felmerült a gyanú, hogy Magyarországon még a közbeszerzések szabályosságának kontrolljára adott uniós pénzeket is ellopták. Ennek fényében pedig egészen elképesztő az Orbán-rezsim legutóbbi kezdeményezése.
A közbeszerzések tisztasága érdekében a közbeszerzési törvény (röviden Kbt.) 62. paragrafusa azt határozza meg, hogy mely okok miatt kell kizárni egy pályázót a közbeszerzési eljárásokból. A részletes felsorolás n) pontja szerint pedig mindeddig eleve ki kellett zárni azt a céget, amelyről a versenyfelügyelet vagy a bíróság három éven belül megállapította a tisztességtelen piaci magatartást, a versenykorlátozás tilalmára vonatkozó jogszabály megsértését, és ezzel kapcsolatban bírságot szabott ki.
Az Orbán-kormány azonban szakítani akar ezzel a rigorózus, ortodox piacgazdasági követelménnyel. Lázár János kancellária-miniszter terjesztette be azt a törvénymódosítást, amely eltörölné az n) pontot. Magyarán: ha ezt elfogadják, akkor nem lesz kötelező kizárni a közbeszerzésből azokat a pályázókat, akik korábban összejátszottak más pályázókkal, előre lezsugázták, hogy melyikük milyen ajánlatot ad be és mennyiért, ki nyeri a tendert, és miképpen osztoznak a bevételen. A főminiszter által jegyzett javaslat szabad utat enged machinációnak, a maffiaszerű együttműködésnek, és végső soron az állami pénzek szervezett lerablásának.
Nem azért mondjuk ezt ilyen hangsúlyosan, mintha nagyon meg lennénk lepve. Így megy ez már hat éve, erre szövetkeztek, erre készültek, erre tették fel az életüket – igaz, nem ezt hirdették és nem is erre esküdtek. Végső soron a mostani „apró” törvénymódosítás csak egy kicsinyke adalék a fideszbolsevik hatalom galádságainak történetéhez. Viszont nagyon is jellemző arra, hogy Orbánék minden apró részletet előre végiggondolnak, megterveznek és megszerveznek ahhoz, hogy a közpénzek mely csatornákon keresztül miképpen veszítsék majd el közpénz-jellegüket, méghozzá a törvényhozástól kezdve a kiírandó pályázatok feltételein át a jövendő nyertesekig, és nyilvánvalóan a bevétel elosztásáig. A demokratikus közvélemény, az ellenzék, a nyilvánosság, és nem utolsó sorban az Európai Unió – amely ellen Orbánék, ugye „szabadságharcot” hirdettek –, tiltakozzon nyugodtan; „a kutya ugat, a karaván halad” – mondja a magyar közmondás, és Orbanisztánnak a nemzeti hagyományokhoz kötődő kormánya eszerint működik.
Persze ahhoz, hogy a gépezet olajozottan működjék, néhány további akadályt is venni kell. Ilyen például a jogalkotási törvény, amely pedig jelen alakjában már Orbánék terméke. Ennek 18. paragrafusa úgy rendelkezik, hogy „a jogszabály tervezetéhez a jogszabály előkészítője indokolást csatol, amelyben bemutatja azokat a társadalmi, gazdasági, szakmai okokat és célokat, amelyek a javasolt szabályozást szükségessé teszik, továbbá ismerteti a jogi szabályozás várható hatásait.” Érthető módon a kancellária-miniszter törvénymódosítását elég nehéz lenne értelmes társadalmi, gazdasági vagy szakmai okokkal alátámasztani, nem is beszélve arról, hogy a rezsim valójában milyen célok érdekében nem akarja ezentúl kizárni a közbeszerzésből a tiszta verseny követelményeit megszegő, a közpénzek lenyúlására összeszervezkedő machinátorokat. Ha meg az új jogi szabályozás várható hatásait nézzük, akkor mindenekelőtt azt kellene említenünk, hogy a szankciók és következmények esetlegessé tételével a GVH és a bíróság korábbi elítélő határozatai elvesztik súlyukat és jelentőségüket. A törvénymódosítás ilyetén indokolási kötelezettségének a kancelláriaminiszter úr ezért aztán eléggé feltűnő módon nem is tesz eleget, amikor a Kbt. 62. § (1) bekezdés n) pontjának hatályon kívül helyezését a következő szöveggel képes „megindokolni”: „A módosítás hatályon kívül helyezi a Kbt. 62. § (1) bekezdés n) pontját.” Ha aztán valakit ez a komoly, logikus érvelés nem győzne meg a törvénymódosítás közérdeket kifejező célszerűségéről és megalapozottságáról, akkor az magára vessen.
Ám nehogy az higgyük, hogy kormány végképp el akarja törölni a versenyjog megsértéséből adódó legszigorúbb szankciót, az eleve kizárás intézményét. Az általános indoklás szerint „a gyakorlati tapasztalatok szükségessé tették a Kbt .-ben a versenykorlátozó megállapodásokra vonatkozó kizáró ok áthelyezését a kötelező kizáró okok közül az ún. fakultatív kizáró okok körébe.” A kezdeményezés szerint ugyanis „az ajánlatkérő az eljárást megindító felhívásban előírhatja”, hogy pályázatán részt vehetnek-e a korábbi tendereken lebukott kartellezők, vagy nem. A kiírók szíve joga lesz tehát eldönteni, hogy csak a tisztességes pályázókat akarják-e versenyeztetni, vagy jöhetnek a szokásos, összejátszó csókos csalók és baráti bűnözők is.
„Úgy működik ez, mint a betörőfogó készülék”– mondta annak idején egyik műegyetemi tanárunk egy gyatra konstrukcióról, majd kérdő tekintetünkre így folytatta: „Van egy lavór víz. Ha jön a betörő, és kezet akar mosni, akkor a rendőrségen megszólal egy csengő. És ha nem akar kezet mosni? Hát ha nem, nem.”
Ahogy a dolgok jelenleg állnak, jön a betörő. És nem akar kezet mosni.
