Három éve élt daganatos megbetegedéssel. Január óta otthonában, családja és barátai körében készült a halálára, amelyről Sorskönyv nélkül blogjában írt hosszabban:
Arról, hogy meghalok, önmagában nem kéne írnom, hiszen egyrészt mindenki meghal, másrészt annak sincs hírértéke, hogy a „mindenki”-be én is beletartozom – ezzel kb. óvodás korom óta tisztában vagyok.
Daganatos megbetegedését nem tragédiaként fogta fel.
A rákkal viszont nem küzdök meg, már csak azért sem, mert a rákot nem tekintem – és az első sokk napjait leszámítva soha nem is tekintettem – ellenségnek. A rákkal nemküzdelemben álltam, hanem egy folyamatban veszek vele részt. E folyamatban én mindazt megtettem a gyógyulásom érdekében, amit józan ésszel és hitem szerint meg lehetett tenni. És nem tettem meg egy csomó mást, ami szembement volna akár a hitemmel, akár a józan ésszel. Nagyon szeretek élni – de nem minden áron. Például azon az áron, hogy emberi méltóságomat szemen köpve, a halálfélelemtől nyüszítve rohangáljak varázslótól kuruzslóig, hogy hátha valaki tudja a nagyon titkos mantrát, amivel majd meggyógyít, erre nem voltam és nem vagyok hajlandó.
Tízévesen jelentek meg először versei, tizennégy éves kora óta rendszeresen publikált. A budapesti Eötvös József Gimnáziumban érettségizett. Esztergomban teológiát tanult, később csatlakozott egy katolikus kisközösséghez, ahonnan homoszexualitása miatt kiközösítették. Ezek után indította el a magyarországi keresztény melegmozgalmat Bíborpalást, illetve később Öt Kenyér Közösség néven.
Facebook-oldalán vasárnap déli 12 óra tájban jelent meg az üzenet: Az egyértelműség kedvéért. Tegnap este kilenc órakor meghalt Balázs.
