„Mikor aztán a fedái úgy kifejlődött testi ügyességben és tudományokban, hogy lehetett rá valami nehéz feladatot bízni, akkor a vének egy este valami mámorító szert adtak neki, amitől elaludt. A keleti népek ezt »hasis«-nak híják. Erről nevezték el a Hegyek urának a népét »hasisinok«-nak, hasisevőknek; amit aztán a frankok »assasin« névre bérmáltak el, s az ő nyelvük szerint ez is találó elnevezés volt: »orgyilkosok«." Jókai Mór írja ezt 1883-ban megjelent, a szentföldi keresztes hadjáratokról szóló, Minden poklokon keresztül című regényében.
Dumas és a szent fű
A hasis (a kender) élvezete, illetve a Hegy Vénének, vagy más néven a Hegyi Öregnek előző részünkben bemutatott története ezek szerint ekkor már széles körben ismert volt a XIX. század végén Európában. Magyarországra előbb török, később pedig nyugat-európai közvetítéssel került a történet.
Ahogy Kiss László, A paradicsom kulcsa – A hasis kultúrtörténetének magyar vonatkozásai című művében rámutat, 1846-ban jelent meg Párizsban id. Alexandre Dumas „Gróf Monte Cristo", illetve mai fordításban Monte Cristo grófja című regénye. A regényt, amely szintén felidézi ezt a történetet, még abban az évben, 1846-ban lefordítják magyarra. Miután a főhős, Edmond Dantés megszökik If várából és megtalálja Monte Cristo szigetét, a szigeten vendégül lát egy francia bárót, Franz d'Épinay-t. A vacsora végén pedig egy zöldes színű péppel kínálja a bárót házigazdája (aki itt mint Szindbád, a tengerész szerepel):
"Az az áhítatos tisztelet, amellyel Ali ezt a kelyhet odahozta, felkeltette Franz kíváncsiságát. Felemelte a fedelet, és valami zöldes színű pépet pillantott meg, amely angyalfüves tésztához hasonlított, és amilyet még sohasem látott. Visszatette rá a fedőt, de éppúgy nem tudta, mi van a serlegben, mint mielőtt belenézett. A házigazdára pillantott, és látta, hogy az mosolyog zavarán.
- Nem tudja kitalálni, ugye, miféle ennivaló van ebben a kis edényben, és ez most zavarba hozza?
- Bevallom, így van.
- Hát nézze, ez a zöldes színű csemege nem más, mint az az ambrózia, amelyet Hébé szolgált fel Jupiter asztalánál.
- De ez az ambrózia - jegyezte meg Franz -, emberi kézre kerülve, kétségtelenül elveszítette égi nevét, hogy valami földi névvel cserélje fel. Hogy hívják hát köznapi nyelven ezt a nyalánkságot, amelyre egyébként, bevallom, nem valami nagyon vágyom!
- Éppen ez árulja el anyagi eredetünket - kiáltott fel Szindbád. - Ugyanígy megyünk el gyakran a boldogság mellett, és nem vesszük észre, rá sem pillantunk, vagy ha már láttuk és megnéztük, nem ismerjük fel. Ha a valóság embere ön, és az aranyat vallja istenének, ízlelje meg ezt, és Peru, Guzarate és Golkonda bányái tárulnak fel a szeme előtt. Ha azonban a képzelet embere, ha költő, akkor is kóstolja meg, és a lehetőség minden korlátja eltűnik ön előtt, megnyílnak a végtelen mezők, szabad lélekkel, szabad szellemmel, az álmodozás határtalan honában sétálhat. Ha becsvágyó ember és földi hatalom után futkos, akkor is ízlelje meg, és egy óra múlva király lesz, nem valami olyan kis országnak, mint Franciaország, Spanyolország vagy Anglia, amelyek el vannak dugva Európa valamelyik sarkában, hanem a világ királya, a teremtés királya. A trónusa odafent fog állni azon a hegyen, amelyre a Sátán vitte fel Jézust, és anélkül hogy hódolnia kellene a Sátán előtt, vagy meg kellene csókolnia érte a karmait, ön lesz minden földi ország ura. Ugye, csábító az ajánlatom, mondja, és nem könnyű dolog-e engedni neki, amikor csak ennyit kell tennie - nézze!
E szavakkal most ő vette le a fedelet arról a kis aranyozott kehelyről, amely az agyondicsért anyagot tartalmazta, kivett magának egy kávéskanálnyit a bűvös csemegéből, a szájába vette, és félig behunyt szemmel és hátravetett fejjel lassan ízlelgette.
Franz bevárta, amíg Szindbád elfogyasztja kedvelt csemegéjét, majd mikor az kissé magához tért, azt mondta neki:
- De végre is micsoda hát ez az értékes eledel?
- Hallott-e már valamit a Hegység Vénjéről - kérdezte a gazda -, aki valamikor meg akarta gyilkoltatni Fülöp-Ágostont?
- Természetesen.
- Nahát. Azt tudja, hogy egy gazdag völgy ura volt. A völgyből emelkedett ki az a hegység, amelytől az öreg festői nevét kapta. Ezt a völgyet pompázatos kertek díszítették, amelyeket még Hasszen-ben-Szabah (az előző részben Haszán ibn Szabáhként említett sejk - a szerk.) ültetett, és a kertekben magányos kerti lakok álltak. A lakokba csak kiválasztottait bocsátotta be, itt vendégelte meg őket, mint Marco Polo mondja, valami olyan fűvel, amely elvitte őket a paradicsomba, örökké virágzó növények közé, mindig érett gyümölcsök és mindig szűzen maradó nők közé. Márpedig az, amit ezek a boldog fiatalemberek valóságnak véltek, álom volt csupán. De annyira édes, annyira részegítő, annyira gyönyörrel teljes, hogy testüket-lelküket eladták annak, aki rájuk bocsátotta ezt az álmot, és úgy engedelmeskedtek parancsainak, mint Isten parancsainak, elmentek a világ végére is, hogy az áldozatra lesújtsanak, arra gondoltak, hogy a halál is csupán átmenet lesz abba a csodálatos világba, amelyből ízelítőt adott nekik a szent fű, amely most itt van ön előtt.
- Akkor hát ez a hasis! - kiáltotta Franz. - Ismerem, legalábbis hallottam róla.
- Eltalálta, Aladdin úr, hasis ez, mégpedig a legjobb és legtisztább hasis, amelyet Alexandriában Abugor, a nagy mester, az egyetlen ember készít. Ennek az embernek palotát kellene építeni ezzel a felirattal: A boldogság kalmárjának - a hálás világ.
- Tudja-e - kérdezte Franz -, hogy kedvem támadt megítélni, vajon mennyi igaz az ön dicsérő magasztalásából?
- Ítélje meg maga, kedves vendégem, ítélje meg; de ne érje be az első kísérlettel, mert mint mindennél, itt is hozzá kell szoktatni az érzékeket az új ingerhez, akár heves, akár szelíd, szomorú vagy vidám hatást kelt is. Ez ellen az isteni anyag ellen lázadozik a természet, mert a természet nem az örömökre van alkotva, hanem a fájdalomhoz ragaszkodik. Ebben a harcban el kell buknia a legyőzött természetnek; az álmot ismét a valóságnak kell követnie. Ilyen módon úr marad az álom, az álom lesz maga az élet, és az élet álommá lesz: de micsoda különbség van ebben az átalakulásban! Vagyis, ha összehasonlítja a valóságos lét fájdalmait a mesterséges lét gyönyöreivel, sohasem kíván többé élni, csak örökké álmodni. Amikor azután elhagyja a saját külön világát a második világért, úgy fog rémleni önnek, mintha a nápolyi tavaszból a lappföldi télbe kerülne, úgy érzi majd, hogy elhagyta a paradicsomot a földért, az eget a pokolért. Kóstolja meg a hasist, kedves vendégem, kóstolja meg!
Franz felelet helyett kivett egy kiskanálnyit a csodálatos pépből, annyit, amennyit házigazdájától látott kivenni, és szájába vette.
- Az ördögbe is! - kiáltott fel, amikor lenyelte az isteni eledelt. - Azt még nem tudom, vajon csakugyan kellemes lesz-e a következménye, mint ahogy ön mondta, de nem találom olyan zamatosnak, mint amilyennek ön."
Teste anyagtalanul könnyűvé vált
Miután Szindbád és vendége lenyelték a hasist, lehevertek és rágyújtottak pipáikra. Dumas így írja le a hasis által okozott élményt: "Franz bensejében valami különös átalakulás ment végbe. Az egész napi fáradtság, minden szellemi feszültség, amelyet az este eseményei okoztak, egy csapásra eltűnt, mint az elalvás előtti pillanatban, mikor még van annyi öntudatunk, hogy érezzük az álom közeledtét. Teste mintha anyagtalanul könnyűvé vált volna, szelleme megvilágosodott, érzékei megkétszerezték működésüket. A szemhatár egyre szélesedett, de ez már nem az a komor látóhatár volt, amely fölött bizonytalan félelem honol, és amelyet elalvás előtt látunk, hanem valami átlátszó, rengeteg kék szemhatár, a tenger minden azúrszínével, a nap valamennyi aranysugarával, a szellő minden illatával. Azután matrózainak tiszta, csengő énekéből valami isteni harmónia csendült fel, s ennek hallatára felködlött előtte Monte Cristo szigete, de most már nem a hullámok közül felmeredő zátonynak, hanem a pusztában felbukkanó oázisnak látta. (...) Franznak úgy rémlett, hogy behunyta a szemét, és hogy utolsó pillantásával a szemérmes szobrot látta, amely akkor egészen beburkolózott fátyolába. Mikor a valóság számára lecsukódott a szeme, érzékei megnyíltak az elképzelhetetlen érzések számára.
Ekkor szünet nélküli gyönyör fogta el, folytonos szerelem, olyan, amilyet a Próféta ígért kiválasztottjainak. A kőajkak megelevenedtek, a hideg keblek forróakká lettek, elannyira, hogy Franz számára, aki most első ízben járt a hasis birodalmában, ez a szerelem szinte fájdalmas, ez a gyönyör csaknem szenvedés volt, minthogy érezte, hogy midőn a szobrok ajkai az ő szomjazó ajkát érintik, simák és hidegek, mint a vipera teste. De minél jobban el akarta távolítani magától a szerelmet, annál inkább vágyakoztak érzékei a titokzatos álom varázsa után, olyannyira, hogy olyan küzdelem után, amelynek sikeréért a lelkét adta volna, fenntartás nélkül átengedte magát, és végül is e márványszeretők csókjaitól fáradtan, a gyönyörtől kimerülten, csodálatos álom bűvöletétől elcsigázva omlott el. (Monte Cristo grófja, Csetényi Erzsébet fordítása)
Mesterséges mennyországok
Nemcsak Dumas ismerte a hasist; a kender a XIX. század első felében gyorsan népszerűvé vált a francia írók, költők körében. Kiss László munkája szerint Franciaországba Napóleon, illetve katonái révén került a hasis. Napóleon 1798 és 1801 közt tett kísérletet Egyiptom meghódítására. Kairó 1350 kávézójában akkoriban alkohol helyett mézzel ízesített hasist és ópiumot szívtak. Bár Napóleon betiltotta a kannabisz bármifajta használatát, katonák és tudósok tértek vissza hasissal megrakodva. Nyilvánvaló azonban, hogy nemcsak egyiptomi, de egyéb észak-afrikai - algériai, marokkói - hatás is közrejátszott a hasis franciaországi népszerűségében.
Jacques-Joseph Moreau francia pszichiáter 1841-ben barátaival létrehozta a "Club des Hachichins”-t - a Hasis vagy hasisélvezők klubja -, a párizsi Szent Lajos-szigeten (Ile Saint-Louis), a Pimodan hotelben, amelyet Adytól ismerhetünk (A magyar Pimodám). Moreau volt az első orvosok egyike, aki a hasis központi idegrendszerre gyakorolt hatását vizsgálta. Feltevése az volt, mint Quo vadis cannabis? című munkájában ifj. Sipos László írja, hogy a kannabisz okozta érzékcsalódások hasonlatosak az elmebetegek hallucinációihoz. Ennek alapján azt remélte, hogy a szer kutatása segítségére lehet e betegségek kezelésében. A kísérleteihez önkénteseket keresett, akik alávetették magukat a hatásának.
Théophile Gautier (1811-72) az elsők között vett részt a hasis kipróbálásában, de az Ile Saint-Louis olyan ismert művészeknek lett gyakori pihenőhelye, mint a festő Delacroix, Gérard de Nerval, Gustave Flaubert, a már hosszan idézett id. Alexandre Dumas és Honoré de Balzac. Gautier a Hasis klub című írásában számolt be a klub működéséről. 1849 februárjában, könyve megjelenése előtt cikket írt a Revue des Deux Mondes-ba, amelyben ismertette a klub célját.
Gautier szerint aki a hasist kipróbálja, "megízlelheti Mohamed mennyországát”. Tapasztalatait így írta le: "A kezdeti görcsös vidámságot a kellemesség meghatározhatatlan érzése követte, végtelen nyugalom. A hasis áldott állapotában voltam (…) Nem éreztem már a testemet, a határok a tudat és az anyag között elvékonyodtak. Egy másik világba hatoltam be, amely nem mutatott ellenállást (…) Feloldódtam a semmiben; megszabadultam az énemtől, a gonosz és mindig jelenlevő tanútól; most először éreztem át az elementáris szellemek, a testtől független angyalok és lelkek, létezését.
Gautier véleménye azonban nem volt egyértelműen pozitív: „Kb. tíz alkalom után örökre lemondtunk erről a bódító szerről. Nem azért, mert fizikai szenvedést okozott, hanem azért, mert az igazi irodalom csak a természetes álmokból merít ihletet (…)” A legismertebb mű, amely ebből az időszakból származik Charles Baudelaire Les Paradis artificiels (A mesterséges mennyországok) című, magyarul is többször írása. A szimbolikus költészet atyja egy ideig Ile Saint-Louis-n élt, itt írta a Romlás virágait is.
A mesterséges mennyországokban Baudelaire önmegfigyelés alapján írja le a hasis, az ópium, illetve a bor emberi lélekre tett hatását. (Az 1821-ben született költő, 20 évesen hosszabb indiai, calcuttai utazást tett, vélhetően már itt megismerkedett a kannabisszal.) "Én mindenekelőtt erkölcsi tartalmú könyvet akarok írni. Be akarom bizonyítani, hogy a mennyországok keresői a poklukat teremtik meg" - írta esszéje egyik bevezetésében. Bemutatja, mi a hasis, majd a látomások, képzeletek világát írja le. Ugyanígy jár el az ópium esetében, de itt Thomas De Quincey Confessions of an English Opium Eater (Egy angol ópiumevő vallomásai) című, 1821-ben megjelent művébe szövi bele kommentárjait. Ez utóbbi művet egyébként maga Baudelaire fordította franciára. A mellékletszerű függelékben A romlás virágai kötet A bor című ciklusát, valamint a bor és a hasis hatásának összehasonlítását adja.
(A következő Szép Szóban folytatjuk a kannabiszról szóló írásunkat)
