A réges-rég özvegyen maradt, még mindig mélyen gyászoló öregember egy nap felfedezi a felesége fényképét egy amerikai képeslapban. Ám megmagyarázhatatlan titokkal szembesül, mikor kiderül számára, hogy a fénykép modellje valójában egy világsztár opera-énekesnő, aki épp a Metropolitanben lép fel, s a sikeréről számol be a lap. Az öregember hazahívja és rábeszéli a lányát, hogy azonnal utazzon New Yorkba, derítse ki, mi a hátborzongató hasonlóság titka. A lány dzsessz énekesnő és éppen kirúgták az állásából, így az apa felajánlja, fizeti az utazás minden költségét.
Így indul Margarethe von Trotta új filmje, az Elcserélt világ. Von Trotta a múlt század 60-as-70-es éveiben nekilódult „új német film” egyik vezető egyénisége volt, a női szerzői film megteremtőjeként tiszteli a filmtörténelem, a nőket illető radikális politikai nézetek filmes témává emelőjeként aratta az elismeréseket. Nyugodtan mondhatnánk: mára valóságos „szent tehene” lett a múlt századi európai szerzői filmnek, most mintha újítani akart volna. Legutóbb a huszadik század nagy hatású gondolkodójáról (és az Eichmann-perről szóló tudósításával máig emlékezetes botrányt kavaró), Hannah Arendt filozófusról forgatott filmjével volt jelen a magyar mozikban.
Új opusában nem emelte szemét ilyen magasra. Sőt, határozottan engedményeket tett a könnyed figyelemkeltés igényének, nem csak operát énekelnek a filmjében, hanem éjszakai bárzenét is hallgatunk jócskán, nem beszélve a mese banalitásairól. A történetmesélésben mintha igyekezett volna az ügyes hollywoodi mesterek módszerével élni és annyi rejtélyt, titkot belegyömöszölni kettős hősnője életébe, amennyit csak lehet. Sőt, valamivel többet is a kelleténél.
Ezek a férfi-nő, nő-nő kapcsolatokban rejlő titkok, amiket von Trotta minduntalan odakavar az események menetébe, azért juttatják a néző eszébe épp az ügyes hollywoodiakat, mert hiányzik belőlük az, ami mondjuk Bergman egymás mellé sodródott nőit és férfiait olyan döbbenetesen titokzatos és fájdalmas kapcsolatba tudta hozni. (Von Trotta kritikusai korábban gyakran emlegették fel filmjeivel kapcsolatban a bergmani merészséget. Most ezt legfeljebb mint hiánycikket emlegethetjük fel.)
Von Trotta visszatért pályája legalapvetőbb témájához, a női sorsok közötti rejtett összefüggések, egymáshoz közel álló nők (nővérek, barátnők stb.) közötti kapcsolatok kibontásához. Azzal az óriási különbséggel, hogy most az egymásra halmozódott titkok közepette nem látunk a mélyükre. Még csak az sem derül ki, hogy van-e mélyük. Épp mint a hollywoodi „mély lelkizések” esetében, a külsődleges történésekre vetül fény, annyit látunk, ami a felületen érdekes lehet. Az viszont egyrészt nem elég vonzó, másrészt nem elég valószerű, mint történés.
A leányzó New Yorkban meglepi a Metropolitan színpadáról épp lelépő művésznőt (ha az ilyen könnyen menne), aki persze kedves, de rövid úton lerázza a hívatlan látogatót. A fénykép nem rázza fel, a döbbenetes hasonlóság mélységesen hidegen hagyja. Arra sincs magyarázat, miért nem kíváncsi, de arra sem, hogy végül mégis miért kezd belemenni az ügybe. Elkezdődik egyfajta tyúklépésekben megejtett táncikálás a kérdés körül: miért hasonlít a megszólalásig az európai földben nyugvó halott arcához a New Yorkban tapsviharral körbeimádott sztárénekesnő arca.
A rejtély nehézkesen bogozódik ki, von Trotta jónak is látja – megint csak hollywoodias vehemenciával -, egy szerelem közbeiktatását, egy nagyon jóképű amerikai menedzser N.Y.-ban felfedezi a lány dzsesszénekesi vénáját, készen áll az álomgyári happy a befejezésre. De addig még egy vadul romantikus titok is kibontakozik a halott anya múltjából, kutyafuttában visszamegyünk a gyerekkorba, rossz házasságba, megcsalásba, hazugságok közé, a feszültség kedvéért.
De egyre ijesztőbb lesz az az üresség, amit az igazi emberi sorsok hiánya hagy maga után és amit ez a nagy hókuszpókusz már végképpen nem tud elfedni. Látszólag nagy drámák zajlanak a vásznon, de csak külsőleg, a szerzői konstrukció szövevényében egyre inkább elvész az ember. Szétpukkad a titok burka, és alig van mögötte más, mint a meztelen rendezői szándék. Pedig ott van a történet közepén a német film Rainer Werner Fassbinder filmjeitől világhírűvé lett legendás színésznője, Barbara Sukowa. De nem történik most csoda, főszereplésével ez egy kínos sztori mindössze. Marad az igéző szem, s a ráncokban őrzött egykori szépség emléke.
(Elcserélt világ **)
