A neveletlen politikai elit beszédét viszont elég pontosan és nagyon gyorsan visszatükrözi az ország közbeszéde
Miközben a sokszínű háttéren a tolerancia és az intolerancia fotói, valamint néhány hasonló szellemű odavágó idézet jelent meg (köztük Magyarország jelenlegi miniszterelnökétől), az egymást követő színészek vallomásokat, riportokat, verseket, novellákat olvastak fel, amelyekből őszinteség, szeretet, visszafogott drámaiság és nem kevés humor, önirónia is áradt. Nagy derültség fogadta például Puskás Tamást, aki egy 1997-es parlamenti jegyzőkönyvből idézett, amelyben Torgyán József interpellált azért, mert Virágvasárnapon a köztévé beszámolt egy meleg piknikről.
Némi döbbenet és tiszteletteljes taps fogadta a Stohl András által felolvasott Kiss Tibor Noé-novellát, míg jóízű káröröm a Béres Ilona interpretálta Tóth Krisztina-írást, amelyben egy megalázott egykori kisdiák bosszút áll gonosz tanítónőjén. A fellépők nagy beleéléssel és igazi művészi alázattal tolmácsolták a rájuk bízott szövegeket.
Nagy sikert aratott Takács Katalin előadásában Bán Zsófia novellája, a Vénusz-átvonulás. A leszbikus taxisofőrről és a magányos éjszakák hosszúságáról néhány éve többszörös díjnyertes rövidfilm is született, Mojzes-Milojev Zsanett rendezésében, Péterfy Borival a főszerepben. Az írónő a Népszavának nyilatkozva úgy vélekedett, hogy az elfogadás-maraton ,,az egész országra nagyon ráférne. Tízmillió embernek kéne nap mint nap felvenni az edzőcipőt, és addig futni, amíg a mellette futót épp ugyanolyan embernek látja, mint saját magát; nem ugyanolyannak, csak ugyanolyan embernek. Biztosan van az endorfintermelésnek egy olyan foka, ahol ez bekövetkezik, csak bírni kellene szuflával.
Az írónő a felolvasásmaratont nagyon fontos kezdeményezésnek tartja egy olyan időszakban, amikor ,,a hatalommal súlyosan visszaélők a bizonytalanságban, kiszolgáltatottságban és sokszor önhibájukon kívül tudatlanságban tartott embereknek a mindenkori másokkal szembeni gyanakvását erősítik. Terelgetik szépen karámba az indulataikat, félelmeiket, dühüket, tálcán kínálják nekik az aznapi bűnbakot: bevándorlók, muzulmánok, zsidók, szinglik, idegenszívűek, melegek, komcsik, amcsik, drogosok, ávósok, csak tessék, csak tessék, hosszú a lista, gazdag a repertoár, lefedi az egész országot."
Bán Zsófiának ugyanakkor meggyőződése, hogy a másság elfogadását, még maguknak a másoknak is tanulniuk kell. ,,Nemrég, egy meleg barátom, akit amúgy nagyon nagyra tartok, azt találta mondani egy interjúban, hogy márpedig olyan, hogy biszexuális nincs: valaki vagy meleg, vagy hetero, és aki biszexuálisnak mondja magát, az csak gyáva. És akkor azt gondoltam, hogy te jó ég, azért itt tényleg mindannyiunknak van még mit tanulni toleranciából és elfogadásból.”
Bán Zsófia jelenleg Berlinben él, amely szerinte a másság elfogadása szempontjából mindig is különleges szigetnek számított. ,,De Berlin nem azonos Németországgal, itt is jócskán akad olyan vidék, ahol a másságot kigyomlálni vagy elhallgatnivaló átoknak éli meg az, akit sújt. Másfelől viszont nagyon sokat számít, hogy az országot jelenleg igazgatók sokat tesznek azért, hogy ne csak a jog, hanem a közbeszéd milyensége is garantálja a mások tiszteletét. Ami nálunk a politikai közbeszédben szalonképesnek, sőt vagánynak számít, buzizás, cigányozás, nőzés, stb. abba Németországban ez idő szerint simán bele lehet bukni. És ez persze irányadóként szolgál a népesség többi részének, még akkor is, ha adott esetben valaki nem épp így gondolja.
A neveletlen – és ezt szó szerint értem - politikai elit beszédét viszont elég pontosan és nagyon gyorsan visszatükrözi az ország közbeszéde. Mint az iskolában zsidózó-buzizó gyerekek: csak azt mondják, amit otthon hallanak – mondta az írónő, akit a mai magyar irodalom és a más nemi orientáció megjelenéséről, a téma íróinak elfogadásáról is kérdeztünk.
,,Nem hinném, hogy pusztán a téma miatt marginalizálódna valaki – itt is, mint minden más művészeti kérdésben, elsősorban a minőség számít. Az más kérdés, hogy a kortárs magyar irodalomban valóban még mindig keveseknél bukkan fel a téma. Nyilván az irodalom is valamiképpen leképezi az adott társadalom tabuit és ez nálunk még mindig annak számít. De ez is, ha lassan is, változóban van. Amikor Kertész Imre megírta a Sorstalanságot, akkor még a holokauszt számított tabu témának. Ahogy az, majd ez a téma is egyre inkább megtalálja a saját szerzőit és a közönséget. Ehhez azonban kell egy nyelv, amivel beszélni lehet róla – ez az a probléma, amivel újra és újra szembesülni kell, és amit minden nyelv irodalmának és minden szerzőnek magának kell megoldania. Nem írhatok úgy szexualitásról, melegségről, nőiségről vagy akár a testről, mint egy amerikai, izlandi vagy mexikói író. A saját észak-nyugati átjárómra kell rátalálnom, és ezek az expedíciók néha elhúzódnak”.
